Itt is megvannak azok a reklámok, amik rögtön ki tudják csapni a biztosítékot nálam.

Van egy üzletlánc, egy drogéria (és minden egyéb), ahol mindenféle piperecuccon, mosó- és tisztítószeren és kozmetikumon keresztül, gyógyszereken és gyógyhatású készítményeken át, a Kínában, őrületes találékonysággal gyártott ajándék- és dísztárgynak szánt borzalmakig mindent árulnak.

Ez a bolthálózat rukkolt elő nem túl régen (szerintem valamikor tavaly) az első széria “kérsz rá puszit?” szlogenű reklámmal. A dolog lényege ugye, ha fáj, kapunk rá egy puszit és máris minden el van felejtve. Ha viszont ezt nem akarnánk, ellépdelhetünk ebbe a boltba beszerezni bármilyen gyógyszert, vagy gyógyhatású készítményt, ami enyhíti nagyjából bármilyen fájdalmunkat.

“Kusje erop?” (vagyis kérsz rá puszit?), ez a kérdés, ami az első részben különböző élethelyzetekben hangzik el: egy kislánytól, aki az éppen a lépcsőről, egy teli szennyeskosárral levágódott anyukája fölé hajol, vagy a két darab, egyenként három ajtós szekrény testalkatú szaki között, akik közül az egyik éppen egy kalapáccsal vág rá az ujjára, vagy a bírótól, aki a focisták jól ismert színészkedésére teszi fel a mindent megoldani látszó kérdést.

Elsőre egész szellemesnek találtam az ötletet, mindhárom élethelyzetet igen szellemesen mutatták be szerintem. De, mint azt már olyan sokan megmondták ezelőtt, minden sikeres próbálozásból érdemes a csúcson kiszállni.

A cég marketingesei viszont többet akartak: csak mégegy reklámot a nyerő szériából! “De most merjünk egy picivel messzebb menni!” – gondolták. Most tudassuk az emberekkel, hogy boltjainkban minden fájdalomra, vagy nyavalyára találnak megoldást! Még azokra is, amikre az ember inkább nem adna puszit.

Érdemes megnézni a reklámot. Az összes említésre méltó, ami elhangzik benne az a “kusje erop?” vagyis “kérsz rá puszit?” kérdés. A többit amúgy is a fantáziánkra bízzák. Vagy nem.

Amikor először láttam, azt gondoltam, nem fog ez sokáig tartani, de be kell látnom, tévedtem. Már hónapok óta nyomja a tévé. Orrba-szájba.

 

Legutóbb én is betévedtem ebbe a boltba, mert…, nos, olyan problémám volt, amire az ember inkább nem kér puszit… (hozzáteszem, hogy nem a reklámból jöttem rá arra, hogy életem éppen aktuális keresztjére náluk találom meg a tökéletesnek remélt gyógyírt.)

Ez még a terhesség igen korai szakaszában (kb. 8 hetes) volt, akkor a családon és néhány közeli baráton kívül még senki nem tudta, hogy mi a helyzet. Leginkább a munkatársaim nem. Ezt érdemes megjegyezni, mivel valahogy éppen úgy alakult, hogy a cégem és ismerőseink körén belül nem csak Pasi és én találtuk igazán vonzó opciónak a Kertvárost, tehát rengeteg munkatársam és egyéb ismerősünk lakik a környéken. Mitöbb, legtöbbször bele is futok valakibe egy, a közeli téren megejtett bevásárlós kör közben.

Ezzel tisztában voltam – már akkor is, amikor hetente kétszer jártam fű alatt terhességi és/ vagy ovulációs tesztért és egy idő után csak azért választottam másik boltot, mert kezdett az az érzésem támadni, hogy már konkrétan hülyenek néznek az alkalmazottak, amiért oda hordom a havi jövedelmem felét. Ezért  fentebb említett alkalommal inkább nagyon óvatosan körbejártam a drogériat, hogy feltérképezzem, nem jár-kel-e esetleg egy ismerős éppen a boltban, közben bedobáltam ezt-azt a kosaramba, majd odasiettem a polchoz, leemeltem a krémet és elindultam a pénztár felé.

A kassza mögött életúnt arcú, kissé flegma, mégis az előírásokat szigorúan követő fiatal pénztáros lány húzgálja a kosárba helyezett termékek vonalkódjait az olvasóval. Minden egyes pittyenéssel közelebb kerülünk a műgonddal a kosár aljába, minden alá ügyeskedett gyógyhatású készítményhez, a termékhez. Odaérve, az üzletláncban dolgozó pénztárosok rutinjával megkérdezte, lenne-e kérdésem a gyógyhatású készítménnyel, a termékkel kapcsolatban.

Nekem persze volt. Mert ugye nem fogok mindenfélét csak úgy, magamtól, saját kútfőből bevenni, felkenni stb., amikor én felelősséggel tartozom a szívem alatt hordozott kicsi életért. Meg hát fene büszke is voltam, hogy én immár joggal tehetek fel ilyen kérdést, miközben kívülről még nyoma sincs állapotomnak, de hadd tudja csak meg a flegma pénztáros, hogy mi is a helyzet. Így közelebb hajoltam hozzá, majd igen diszkréten, mégis határozottan feltettem a kérdést: “A termék terhesség alatt is alkalmazható?”

Rámnézett egy viszonylag kétségbeesett tekintettel (kábé, hogy soha senki nem szokott kérdést feltenni a termékekkel kapcsolatban, hát mi a jó élet bajom van nekem?), kezébe vette a terméket, forgatta egy kicsit, majd kutató tekintetét a magasba emelte, a bolt terét firtatva.

Az én fejemben pedig már őrült hangosan kongtak a kis vészharangok, hogy ugye nem, mire már a keze is a  magasba lendült, benne a termékkel.

Magamban rimánkodtam neki, hogy ne tegye, de sajnos csődöt mondott a telepátia, mert – még mielőtt átvethettem volna magam a pluton, hogy a földre teperve kitekerjem kezéből a terméket –, elrikkantotta magát:

– Monique!

– He? – érkezett a nem túl apró üzlethelyiség másik végéből a “válasz” (amennyiben a hollandoknak ezt az általános megnyilvánulását, amihez 8 év alatt sem sikerült még hozzászoknom, válasznak lehet nevezni. Ebben az esetben talán a tessék, igen, mondd csak, szavakat tudnám rá megnevezni értelmesebb szinonimaként.)

– Az aranyérkrémet használhatják terhesek?

– Heee? (Ebben az esetben a “nem hallom, mit mondtál?” kérdéssel lenne helyettesíthető ez a multifunckiós szócska.)

– A-R-A-N-Y-É-R-K-R-É-M! Terhesség alatt, használható?

– Melyik?

– A kék dobozos aranyérkrém.

– Aranyér?

– Aranyér!

– Terhesség alatt?

– Terhesség alatt.

Tessék, te akartad, hogy mások is tudják, hogy terhes vagy! Most megkaptad, a boltban tartózkodó teljes populáció és valószínűleg a bolt nyitott ajtaja előtt éppen  elhaladó vásárlóközönség is tudja már. Bár valószínűleg inkább az információ másik fele ragad csak meg mindenki agyában.

Én mindeközben őrült intenzitással bíztam abban, hogy minél gyorsabban töpörödhetek hangya méretűvé és/ vagy cseppfolyós halmazállpotúvá, vagy egyszerűen csak láthatatlanná, de mint azelőtt, a fegyelmezett összpontosításom ebben sem segített.

Monique végre összerántotta magát és a kiabálás helyett inkább levakarta magát a polcrendezés közben használt sámliról és elvontatta hátsóját a kasszáig.

Kivette a terméket a flegma kezéből, kibontotta a dobozt és elővette a betegtájékoztatót. Gondoltam magamban, ezt én is meg tudtam volna tenni, de volt  bennem annyi tisztesség, hogy ne nyitogassam ki a termék dobozát, mielőtt még kifizettem volna.

Már egy egész csinos kis sorocska szaporodott fel mögöttem az ártatlannak gondolt kérdesem kapcsán fennálló kavarodásnak köszönhetően.

Monique hosszasan forgatta a betegtájékoztatót, talán bele is olvasott. “Nincs rajta.”, ezt mondta, ilyen fásultan. Én pedig gondoltam magamban, hogy mindegy, kifizetem, már akkor is kifizetném, ha hatalmas, kövér betűkkel az állna rajta, hogy a terméket BÁRKI használhatja, csak terhesek nem.

A rejtélyt végül egy, a sorban közvetlenül mögöttem álló hölgy oldotta meg, aki valószínűleg már eléggé unta a jelenetet (és talán megesett rajtam a szíve): odalépett hozzám és biztosított arról, hogy a termék teljes biztonsággal használható terhesség alatt. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy tudja, mert ő is ezt használta, amíg terhes volt, de valahogy volt egy ilyen megérzésem.

Én megköszöntem neki a segítséget, gyorsan kifizettem mindent, majd az egészet bevágtam a táskámba és vörösen lángoló fejjel távoztam a színről.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!