Nem tartom magam a klasszikus(an jó) kismamának. Nem beszélek magamról és magzatomról állandóan többes szám első személyben például. Sőt, ha valaki azt kérdezi tőlem “hogy vagytok?”, először mindig azt hiszem, hogy rólam és Pasiról érdeklődik, majd amikor már ciki, hogy még mindig néz rám az illető, mint borjú az újkapura, miután töviről hegyire kielemeztem, hogy mi van éppen teríteken kettőnk életében, akkor jövök rá, hogy a kérdés az Ziggy-re és rám vonatkozott.

Ne értsen félre senki, nincs olyan pillanat, hogy Ziggy jelenléte ne villódzna az agyam valamelyik szegletében, de néha valahogy mégis előfordul, hogy megfeledkezek arról, hogy kisbabát várok. Nehéz ezt elmagyarázni, pedig így van. Mint Katalin hercegné, akinek ezen kijelentésén napokig csámcsogott a bulvármédia, pedig szerintem nincs ebben a világon semmi megvetendő. Addig, amíg az ember nem olyan módon feledkezik meg az állapotáról, hogy kocsmákban áll be sörivó versenybe egyetemistákat az asztal alá piálva, szerintem nem olyan veszett nagy bűn, hogy nem minden mozdulatomban koncentrálok arra, hogy mit is csinálok éppen, azért, mert… különben megbolondulnék. Amúgy is hajlamos vagyok a pánikra.

Járok jógázni, járok edzeni (semmi komoly, ahogy a Lovasi mondja, “könnyű átmozgató edzés”, hogy ne tunyuljak el, ne kezdjen lógni a karom és a fenekem és bírjam szusszal a szülést), hetente egy napot engedélyezek magamnak a céges menzán, a többi napon visszafogott, mégis laktató és egészséges ebédemet az íróasztalomnál fogyasztom el, hogy ki tudjak menni a szabadba sétálni 30-45 percet, beszélgetek Ziggy-vel (éjjel-nappal), gitározok és éneklek is neki (bár nem biztos, hogy ez feltétlenül hozzájárul a mentális fejlődéséhez), szedem a vitaminokat, változatosan étkezem, rendszeresen járok az ellenőrzésre, fogorvoshoz, haptoterápiára, nem takarítom a macskaalmot, nem iszom kávét és nem eszem kolbászt és májkrémet sem.

Emellett viszont élem a saját életemet is: eljárok barátnőkkel, az utóbbi időben elég sokat, kirándulok Pasival, dolgozom úgy, mint azelőtt (sőt néha keményebben is, mert úgy érzem, bizonyítanom kell, de erről majd bővebben egy ennek szentelt bejegyzésben!), nem zárkoztam be, vagy el a külvilág elől. Élem az életemet, úgy, ahogy az a legjobb Ziggy-nek és nekem.

Nem vagyok ortodox kismama, aki ferde szemmel néz azokra a kortársaira, akiknek nincs még gyerekük, vagy azokra, akik azt mondják, nem is akarnak soha gyereket és tudom, nem is fogom ezt tenni. Én mindig tudtam, hogy akarok gyereket, és tudtam, hogy ha Pasi pl. azt mondaná, ő soha, vagy 40 éves kora előtt (tehát az én 40 éves korom előtt) nem akar még csak rágondolni sem, az a kapcsolatunk végét jelentette volna. Persze mázli, hogy ő is akart, mert nem tudom, találtam volna-e még egy társat, aki mindenben úgy passzol hozzám, mint ő. Pasi  eleinte csak azt nem tudta, mikor leszünk majd kész a feladatra. Az, hogy Ziggy most jön viszont nem az én zsarolásom eredménye. Azt mondtam neki, hogy nem eröltetek semmit (ezt végül tényleg így gondoltam), majd jelzi, ha úgy érzi, hogy eljött a pillanat. Ezt nagyjából egyszerre a házassággal kapcsolatban tett ugyanezen kijelentésemmel. És tessék: tavaly ilyenkor még azt sem tudtam, hogy férjhez fogok-e menni valaha, most meg már fél éve házasok vagyunk én pedig 5 hónapos terhes.

Nem szeretem azokat az embereket, akik másokra probálják testálni a saját véleményüket és el sem tudják képzelni, hogy mások esetleg másképp képzelik el a jövőt, vagy az életet úgy általában, mint ők. Ezért értek meg mindekit maximálisan, akik hadakoznak a hittérítők erőszakos és kiszámíthatatlan “támadásai” ellen. Amikor megnyomják a csengőt, te ajtót nyitsz, meghallod, miről van szó és udvariasan megköszönöd a fáradságot és becsuknád az ajtót, de ők a lábukat az ajtónyílásba helyezik, nehogy olyan egyszerűen meg tudj szabadulni tőlük. Nem azért, mert mondjuk maga a hit ellen találnál valamilyen kivetnivalót, hanem egyszerűen a kommunikáciá módja ellen.

Ilyen szempontból pedig teljesen tudok azonosulni mindenkivel, aki kézzel-lábbal hadakozik az ortodox kismamák, kispapák, anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, politikusok és szociológusok hada ellen, akik vagy kendőzetlen megvetéssel nyugtázzák, hogy valakinek nincs még gyereke, netán nem is akar majd, vagy válogatott módszerekkel próbálják meggyőzni őket arról, hogy miért hibás az életszemléletük. Ez egyrészt pofátlan dolog (mert nem tuhatjuk, hogy ki miért dönt úgy, ahogy), másrészt senkinek semmi köze ahhoz, hogy milyen döntest hoz meg a másik és ezzel kapcsolatban egyetlen kötelessége van, mégpedig az, hogy tiszteletben tartsa a másik döntését, bármi legyen is az.

Az, hogy van ez a jelenség és fiatal nők hadai háborodnak fel azon, hogy elítélik őket azért, mert nem, vagy még nem vállaltak gyereket, nem lep meg. Számtalan ilyen témájú cikket, blogbejegyzést, véleményt olvastam már ezzel kapcsolatban.

Az viszont, hogy valakit azert ítélnek el (barátoknak hitt személyek akár), mert ő éppen úgy döntött, gyereket vállal, az ismeretlenség erejével tört rám és mélységesen meglepett. Ez ugyanolyan abszurd gyűlölködés, mint az ellenkező okból történő, csak ez valamiért kevesebb visszhangot kap, mint az öntudatos gyermektelenektől érkező sok-sok reakció. (Talán, mert a gyermeket váró nők többsége örül, ha ébren átvészel egy-egy munkanapot és arra már végképp nem jut energiája, hogy erről írjon, a kisgyermekesek pedig talán azért, mert egészen egyszerűen idejük nincs erre.)

Hát kérdem én, miért olyan rohadt nagy probléma ez? Nem is: miért nem lehet csak szépen elmenni egymás mellett és nyugtázni, a másik másképp döntött, mint én (vagy esetleg nem is volt választása)? Miért nem tudunk nyugalomban, békében gyereket várni (vagy éppen úgy dönteni, hogy nem akarunk) és kell valaki előtt mindig mentegetőzni a döntésünkkel kapcsolatban?

Az embert amúgy is annyi támadás (hivatalos nevén “inger”) éri gyakorlatilag attól a pillanattól fogva, hogy kiderül, gyereke lesz: ha szedtél előre folsavat, azért, ha nem, azért. Ha fogyasztottál alkoholt a tervezett teherbeesés előtt 18 hónappal, azért, ha nem, miért nem éled a megszokott életed és engeded el a görcsös akarást. Ha szedsz magzatvédő vitamint, miért nem táplálkozol inkább változatosan és egészségesen, hogy a vitaminokat és ásványi anyagokat az ételen keresztül, természetes formában vidd be a szervezetedbe, nehogy már mesterséges művitaminokkal mérgezd a magzatod, ha nem szedsz, miből gondolod, hogy a baba fejlődéséhez szükséges összes vitamint és nyomelemet be tudod vinni egészséges, változatos táplálkozással. Ha edzel, az a baj, mert nehogy már a te saját alakod legyen fontosabb, mint a gyereked épsége és egészsége, ha nem, azzal nemcsak magadnak, hanem a gyerekednek is ártasz, mert hogy fogod erőnlét nélkül megszülni azt a szegény gyereket, akiről – lássuk be – , már most képtelen vagy rendesen gondoskodni? Ha eljársz otthonról, miért nem pihensz, ha nem mész sehová, miért zárkózol be. Ha mindennek alaposan utána olvasol, azt mondják, az felesleges, mert csak meghülyíted magad, ha nem, nem is törődsz eléggé a terhességeddel és a gyerekeddel. Egyszóval, még azelőtt kikiáltanak szaranyává, mielőtt fel tudnád fogni, hogy gyereked lesz. Aztán jön a szülés: ha szülni inkább születésházba mennél, felelőtlen vagy, ha kórházban szülnél, traumatizálod a gyereket. Ha kádban szülsz, minek flancolsz, kád nélkül is millió gyerek jött már a világra, ha a “klasszikus” módját választod, miért nem haladsz a korral. Ha epidurált kérsz, az a szörnyű, mert még annyi áldozatkészség sincs benned, hogy megtapasztalj egy kis fájdalmat, ami része a szép születés-/ szülésélménynek. Ha a férjeddel szülsz, az a gáz, mert soha többé nem tud majd úgy (=nőként) tekinteni rád, mint azelőtt és különben sincs semmi keresnivalója egy férfinak a szülésnél, ez régen is női dolog volt, ha úgy döntesz, inkább édesanyáddal, vagy egy barátnőddel szülnél, rögtön jön a kérdés, hogy nincs-e apja is annak a gyereknek. Ha védőoltást adatsz a gyereknek, mérgezed, ha nem, már alá is írtad a halálos ítéletét. És ez később csak rosszabb lesz: szoptatsz, vagy tápszert adsz. Időre etetsz, vagy igényre. Te bölcsibe adod a gyereked (akkor minek szülsz)? Hat hónapos kora előtt táplálsz hozzá? (Istenem, bár tudnám, mi a francot jelent pontosan a hozzátáplálás! – tessék, mégegy: te nem tudod, hogy mi az, hogy hozzátáplálás és már majdnem 6 hónapos terhes vagy??)

Akárhogyan is, az ember sosem csinálhatja jól a dolgot.

Abban azért bíztam, hogy maga a tény, a döntés, ami mind objektív, mind szubjektív szempontokat figyelembe véve is a legjobbkor jött nálunk, a mi magánügyünk maradhat. Ha a terhességről, a baba ellátásáról és különböző gyermeknevelési elvekről már úgyis mindenkinek megvan a saját, különbejáratú, megdöthetetlen véleménye, de sajnos tévedtem.

Elmondom, mi váltotta ezt ki belőlem: Pasi múlt héten a barátainál járt látogatóban.

Az már egy megszokott dolog a számomra, hogy soha meg sem kérdezik tőle, hogy én hogy vagyok. Se gyerekkel, se gyerek nélkül. Ezen nem akadok fenn, van akit érdekel, van akit nem. 

Ezen szerintem Pasi sem akad fenn különösebben, bár ő volt az, aki – miután hazajött – mondta, hogy érdekes módon még csak azt sem kérdezték meg, hogy hogy vagyunk. Mármint mi hárman. A terhességünkkel. Mert bár fizikailag lehetetlen, Pasi azt mondja, mindketten állapotosok vagyunk, de legalább is várandósak. Ami szerintem egy nagyon édes dolog tőle, annak ellenére, hogy ez ugye, mint olyan, egyrészt nem létezik, másrészt csak a kőkemény haverjaiból vált ki vihogást. És ennek ellenére ő az elejétől igen tudatosan így fogalmaz. Mert ő azt vallja, ezt ketten hoztuk össze es ketten is csináljuk végig. Mondom, szerintem édes tőle.

Szóval nem kerdezték meg tőle, hogy hogy telik terhessége. Nagy ügy. Ami már inkább kezdte kiverni nála a biztosítékot, az a gyermekkel (majdnem) rendelkező párok, emberek totális leocsárolása volt, a Pasin kívül jelenlévő még vagy 10-15 ember lelkes bólogatása közepette. Hogy akinek gyereke van, az szinte már nem is ember, hogy aki egyszer “belekezd ebbe”, az örökre a “rendszer” foglya. Hogy milyen rendszeré, azt magam sem tudom, talán a kakás pelenka, kialvatlanság, gyermekhányás Bermuda-háromszögére gondoltak. Momentán nem jut más az eszembe.

A mondandójuk viszont nagyjából abba az irányba tartott, hogy az összes embert, akinek gyereke születik, deportálni kellene valami messzi, lakatlan szigetre, mert ők leginkább az életüket oly gondtalanul élni kívánó, hozzájuk hasonló, zabolázatlan ifjúságukhoz és függetlenségükhöz olyan görcsösen ragaszkodó emberek terhére vannak a folyó taknyú, nyáladzó utódaikkal együtt. Ez persze egy vélemény, mindenkinek szabad véleményt nyilvánítania. Nekem is van sokmindenről véleményem, ezt sokszor ki is mondom, mondjuk kb. ezért is lett blogom. De az, hogy valaki azt mondja egy várandós ismerőséről (szerencsére legalább nem rólam), akinek a szemébe inkább csak jópofizni tud, hogy ha ő is megjelenik aznap este, majd jól megitatják tonic-kal (mert az ugye mérgező, de legalább is nem ajánlott terhesség alatt), egy leendő apuka jelenlétében, aki őrülten büszke félkész családjára, szerintem finoman szólva is pofátlanság. Arról nem is beszélve, hogy ha így beszélnek valakiről a háta mögött, a jelenlétében pedig lelkesen pocakot simogatnak, engem vajon mivel akarhatnak megitatni?? Meg ugye ahhoz képest is, hogy amikor Pasi elmondta nekik, hogy mi van, ők rögtön felajánlották a gyermekmegőrzési szolgálataikat. Mondanom sem kell, hogy átlátva a szitán (az álszent emberekhez olyan szimatom van, mint egy vadászkopónak),nekem már akkor sem volt teljesen őszinte a mosolyom a felvetés hallatán.

Azt persze tudom, hogy rettentesen szeretnek eltúlozni dolgokat és csak remélni tudom, hogy a felét sem gondolják komolyan annak, amit mondanak. Azt is tudtam mindig, hogy ők valahol lenéznek bennünket, azért mert rendes állásunk, jó fizetésünk, szép házunk és alapvetően egy kiegyensúlyozott életünk van és 30 évesen nem úgy élünk, mint 20-21 éves diákok, akiknek minden mindegy. Általában úgy aposztrofáltak mindent, amit mi csináltunk, hogy nyárspolgári. A házunk, a munkánk, az életünk, a házasságunk, ahogyan haladunk előre. És akkor még a gyerek is. Nem tudom, mi ez. Irigység lenne? Akkor azt mondom, harcra fel!

Értem én, hogy nem kell mindenkinek gyereket akarni, sőt szeretnie sem kell a gyerekeket mindenkinek. Az, hogy én tudtam, mindenképpen akarok majd, az az én magánügyem volt és reméltem, hogy marad is. Soha nem próbáltam másokra ráerőltetni egy hasonló döntést, vagy szemléletet.

Ennek fejében viszont elvárom, hogy engem (vagy kismama harcostársaimat) se bántson valaki azért, mert az övétől eltérő döntést hoztam.

Mi igen, ők nem. Arról pedig szó sincs, hogy a hasamat az arcukba nyomom, vagy elárasztom a Facebook oldalamat több szögből, különböző hátterek előtt és megvilágításban s.k. fotózott pocakos képekkel (kismamapornográfia). Még akkor sem, ha néha baromira bennem van a késztetés, mert igenis büszke vagyok a pocakomra (amit tudatosan nevezek pocaknak, mert bendőnek mégsem hívhatom).

Nem azért vállalok gyereket, hogy mások orra alá dörgöljem, de azért sem, hogy kétsébeesetten rejtegessem, nehogy beletiporjak valami pocakfób örökifjú érzékeny lelkivilágába.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!