Magam sem hiszem, de ma egy terhességtől mentes bejegyzéssel örvendeztetlek meg benneteket. Örültök?

Emlékeztek még Shaunra, a bitang jó pasira, a csontkovácsomra? Nem? Akinél mindig beégek. Így mond már valamit a dolog? Na ugye?

Nos, akkor mesélek most egyet-kettőt.

Azt szerintem említettem már, hogy Luci barátnőm beszélt róla először, mint bitang jó pasiról, majd adta meg nekem (és még számtalan barátnőjének, munkatársának, azok barátanőinek és üzletfeleinek) a számát. Mármint a Shaunét.

Azt nem tudom pontosan, hogy a többiek hogyan, s mi módon égtek be nála, de Shaun tényleg az a kategória (vagy a hírneve helyez viszonylag komoly nyomást mindenki vállára), akinél szerintem még a legtökéletesebb, legjobb nőnek is sikerül valami vállalhatatlanul botrányosat alakítania.

Luci barátnőm a fenti gondolatmenetet tovább szőve pl. véletlenül többet mutatott meg Shaunnak, mint amit eredetileg tervezett megosztani vele – egy újabb felejthetetlen 15 percen kívül természetesen.

Akkor ő már rutinos páciens volt és hát úgy gondolta, hogy egy szál melltartó helyett mégis szemérmesebb inkább egy csőtopot húzni, hogy Shaun hozzá tudjon férni a fájdalmas pontokhoz, de mégse kelljen végig arra koncentrálnia, hogy biztosan befeszítse minden, a rudtánctól megedződött hasizmát a kezelés közben. S mivel nem kellett a hasfala miatt feszengenie, ő borzasztóan elengedte magát Shaun rendelőjében (mitöbb, karjaiban!), Shaun masszázsasztalán. Shaun pedig kezelt. Rendületlenül. Professzionálisan. Egy szó nélkül. Luci érezte és élvezte, hogy Shaun minden egyes mozdulatával lazul egy-egy izomköteg a – megint csak – rúdtánctól megtépázott hátában. Míg egy mozdulatnál, valami isteni szikra hatására le nem nézett, s nem látta, hogy a csőtopot – bármennyire öltöztet is -, bizony nem feltétlenül egy ilyen intenzív ortopédiai kezelésre fejlesztették ki. Mert az elcsúszott és, mondjuk úgy, kevesebbet takart, mint a melltartó takart volna eredetileg. Azóta persze mindig nyerítve vihogtunk Lucinak ezen az akcióján, mert hát azt azért mégis rohadtul kevesen mondhatják el magukról, hogy csak úgy, lazán szoktak cicit villantani a csontkovácsnál, aki ráadásul még bitang jó pasi is. Igen, vihogtunk. ĺgy, múlt időben. Mert szombat óta van egy sztori, ami talán még a villantást is hajazza.

Lucinak múlt héten ugyanis ismét el kellett látogatnia Shaun rendelőjebe, mert borzasztóan fájt a háta. Shaunnak mondjuk megvan az az áldásos mellékhatása, hogy az ember nem halogatja gerincsérvig az időpont intézését, ha menni kell, megyünk (önként, dalolva és főleg frissen szőrteleniítve).

Nem úgy, mint mondjuk egy átlagos kinézetű, netán pocakos fogorvos esetében például. Ilyenkor hirtelen olyan világos, hogy ha baj van, azonnal cselekedni kell. Ez esett Lucinál péntekre. Mi pedig szombaton csajosoztunk. Csajosan kiruccantunk (a szokásos csütörtöki felállással), majd pedig betértünk egy jobb féle (tényleg nagyon jó!) török(ös) étterembe mezest (török tapas) enni. Lucinak egész napra jutottak emlékképei Shaunnál tett látogatásáról, aminek általában mindenféle random szituációban hangot is adott. Mit mondott Shaun, mit csinált Shaun, mit tanácsolt Shaun stb.

A hangulat a török étteremben hágott végleg tetőfokára.

Mellettünk az összes asztalnál elszabadult a pokol, olyan vihogások mentek, hogy már szinte sajnáltam, hogy nem alkoholizálhatok, mert tök kipróbáltam volna, mi van abban a borban, amit ott mérnek. Tényleg, minden körülöttünk lévő asztalnál visítva vihogtak a vendégek, mi pedig már szinte szégyelltük magunkat, amiért mi nem, de hát ugye egész nap kiruccantunk meg baromi éhesek is voltunk – egyszóval jó okunk volt a visszafogottságra.

Amikor a desszert érkezett, Lucinak megint eszébe jutott valami emlék Shaunról, hát gyorsan meg is osztotta azt. Én pedig – talán a szomszéd asztalok borgőzét beszipákolva – gondoltam, bedobok egy rohadt vicceset és talán mi is visítva fogunk vihogni, úgy, mint az összes többi asztal az étterembem. Akkor még nem is sejtve, hogy néhány pillanton belül tényleg úgy fogunk nyeríteni, hogy levegő után kapkodunk majd, csak nem az én sziporkázó humoromnak köszönhetően.

Rákérdeztem ugyanis Lucinál, hogy ezúttal is villantott-e, vagy képes volt megzabolázni Shaun irént érzett vonzalmát. Mire elmesélte, hogy a dolognak azzal a részével nem volt probléma, sőt tanulva saját hibájából, még egy olyan felsőt is választott az alkalomra, ami egy atomtámadást is túlélne.

Azonban, Shaun új gyakorlatokat mutatott neki, amihez kivételesen a földre ágyazott meg, hogy legyen elég helye szemléltetni (tehát nem a masszázsasztalon cicahátazott mind a 2 méter magasságával együtt, mint eddig). Amivel kapcsolatban Lucinak csak annyi megjegyzése akadt, hogy Shaun csinos hátsójaval felé gyakorlatozott, ami miatt neki nem maradt meg túl sok abból, amit a hátával kellett volna csinálnia, Shaun hátsója ellenben jól beleégett a retinájába. Ha úgy tetszik, egy életre. De szerencsére Shaun vele is elismételtette a gyakorlatsort, nehogy véletlenül rossz testtartást gyakoroljon be.

És itt jött a tockos, az, amire én semmilyen körülmények között sem számítottam volna: megjegyeztem nagy együttérzéssel ugyamis, hogy szerintem (is) az a legmegalázóbb, amikor ezeket a hülye gyakorlatokat egy szál bugyingóban végezteti a k. pácienssel ez a jóember, mert az mégis milyen már, hogy ő ugye jól fel van öltözve, mi meg ott állunk egy – nagy műgonddal kiválogatott és leginkább előnyösnek remélt – fehérneműszettben. Mire Luci rámnézett kikerekedett szemekkel és közölte, hogy ő bizony nem egy szál fehérneműszettben szokott a Shaun asztalára feküdni, max csak a pulóverét veszi le.

Majd jött az elkerülhetetlen kérdés (már csak alig érthetően a fojtogató sikítva röhögéstől), hogy mert én tényleg MINDIG MINDENT le szoktam-e venni (fehérneműig természetesen). Mire belémhasított a felismerés, hogy bizony igen és, hogy így, hogy erre most konkrétan rá is világított valaki, valóban nem lenne feltétlenül szükséges az önkéntes sztriptíz.

Ta atyaég! Én egy fél éven keresztül sztriptízeltem Shaunnál, a bitang jó pasinál és tényleg azon izgultam, hogy eléggé be tudom-e feszíteni a hasamat kezelés közben, mitöbb, azon, hogy a zoknit le kell-e venni, vagy sem!?

Ezt tovább gondolva pedig már tényleg csak a fejemet tudtam verni a falba, ha eszembe jutott a dolog. Mert mondjuk éppen magamtól is kimatekozhattam volna, hogy felesleges levenni az összes ruhámat – a nadrágot mindenesetre biztos – ahhoz, hogy valaki megmasszírozza a lapockáim környékét. Az első alkalom ugye még logikus (akkor határozottan meg is kért), mert olyankor mérik fel, hogy nem kérdőjel alakú-e a k. páciens gerince, de amiatt az egy alkalom miatt igazán felesleges lett volna Hunkemöller törzsvásárlóvá válnom (hogy minden alkalomra legyen egy csini szettem).

Vagy, hogy hogy is nézhetett ki Shaun napja, mikor meglátott engem a naptárában: “Jézusom, ne már! Megint jön a vetkőzős csaj?! Hát ilyen gyorsan eltelt egy hónap??”

Az is eszembe jutott továbbá, hogy mi állhat a kartonomban: “Nem bizonyított, de páciens feltehetőleg gyengeelméjű. Heveny nyak- és hátfájással érkezett a rendelőbe. A fájdalom azóta megszűnt, ám páciens azóta is mindig teljesen levetkőzik a fenntartó kezelések alkalmával. Mivel nem tudjuk, beszámítható-e, nem merünk szólni neki, hogy erre nincs szükség. Nem tudjuk, mi az oka pontosan, de a zoknit nem veszi le minden alkalommal.”

És milyen lehetett a team meeting a rendelőben:

–          Jeffry (ő a tulaj/ főnök, ötvenes, kanadai – a szerk.), a segítségedre van szükségem: van egy csaj, aki mindig majd’ megfeszül, olyan lazának próbál látszani (persze nem megy neki), közben van akkora marha, hogy minden alkalommal levetkőzzön. Mondjam neki, hogy erre semmi szükség, vagy hagyjam annyiban a dolgot és csináljak úgy, mintha ennek így kellene mennie?

–          Hány éves ez a csaj?

–          Harminc.

–          Hülye vagy? Nehogy mondd neki, inkább küldd át hozzám! (mert hát, jártam én már Jeffry-nél is, ahol – mondanom sem kell – szintén kivetkőztem felsőruházatomból, persze ő sem mondott semmit…)

Legutóbbi látogatásom alkalmával lezsíroztuk az újabb találkozót január elejére. Akkorra pedig már tudtam, hogy jön Ziggy és mivel még kezdő, tapasztalatlan és óvatos kismama voltam (most persze már olyan fene nagy tapasztalatom van, hogy messze földről hozzám jár minden bizonytalan anyajelölt tanácsért…), hogy lemondtam az időpontot, mert attól tartottam, hogy Shaun kiroppantja belőlem a magzatot is. Amikor a terhességemet adtam meg a randi visszamondásának okaként, azt mondta az asszisztens, hogy legyek egészen nyugodt, mert csontkovácsolni egész terhesség alatt szabad/ lehet. Nem tudom, néha akkorákat ropogtattak a majdnem meztelen testemen, hogy nem vagyok 100%-ig meggyőződve a kijelentés megbízhatóságáról, de csak tudják, miről beszélnek.

És mivel megmondták, hogy nem árthat, nekem pedig gyakran fájt a nyakam, mert nem vagyok hozzászokva az oldalamon való alváshoz, így sokat gondolkodtam azon, hogy mégis kérek egy időpontot. Eddig nem fajult tettlegességig a dolog (lássuk be, már nem is fog!). Viszont, ha odáig fajult volna, én már jóval a fentebb említett felfedezésem előtt, elgondolkodtam azon, hogy hogyan őrizhetném meg a pocakomat magamnak, mert az mégis olyan intim dolog – sokkal intimebb, mint a pucér testem ugye, amit hat hónapon keresztül mutogattam önként és dalolva…

Utólag rájöttem, hogy, ha mégis elmentem volna és azt mondom neki, hogy a terhességemre, a hasamra és annak intim voltára való tekintettel inkább magamon hagynám a nadrágot és a felsőt is, feltehetőleg azt mondta volna, hogy azt eddig is egészen nyugodtan megtehettem volna…

Most éppen új csontkovácsot keresek.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!