Történt egy verőfényes tavaszi szombat reggel, hogy éppen reggelinket készültük elfogyasztani jóízűen, amikor Recsi visszatért szokásos, szombat reggeli kertvárosi köréből.
Boldogan, büszkén, ahogy kell. Egy fiatal galambbal a szájában. Ahogy nem kellene.
A reggeliből természetesen semmi nem lett, mert hanyatt-homlok rohantunk ki, hogy kimentsük a szerencsétlenül járt állatot vérengző fenevadunk szájából, aki mindezt borzasztó rossznéven vette, mint ahogy azt is, hogy hőstette miatt nem konzervkajával (a zsákmányait sosem fogyasztja el ui.), hanem szobafogsággal “jutalmaztuk”.

Járt fel-alá, mint egy dühös minioroszlán és egyfolytában kifelé nézegetett a “hiszen az előbb még itt volt” tekintettel. A rémült galambfiókát ugyanis azonnal biztonságba helyeztük – egy cipősdobozba a sufniban.

Egy kis szürke, gombszemű galambocskát mentettünk ezúttal (volt már rigó, veréb, denevér(!)), aki annyira sokkos állapotban volt, hogy mozdulni nem mert.
Én ragaszkodtam ahhoz, hogy hívjuk az állatmentőket. Igen, mentők, akik állatokat mentenek. Elgázolt vadat, ragadozómadarakat, elkóborolt házi kedvenceket, mondjuk galambokat sajnos pont nem, de ez sem riasztott vissza bennünket. Amikor telefonáltunk, a bejelentéskor azt mondtuk, macskánk karmai közül egy madarat mentettünk ki (tulajdonképpen nem hazudtunk!), amiért el kellene jönniük. Ők pedig kijöttek, majd igen csalódottan állapították meg, hogy egy galabról van szó, persze már nem volt esélyük visszakozni… 

Mert tudtuk, régebbi tapasztalatainkból kiindulva, hogy egy galambért nem fáradoznak.
Mégpedig onnan, hogy amikor még a Fapiacon laktunk, volt egy galambfészek az erkélyünkön, amit Pasi még a kezdetekkor (barbár módon) likvidálni akart, de én nem hagytam, mert olyan romantikusnak találtam a dolgot: újonnan költöztünk első közös szerelmi fészkünkbe és akkor még egy galambpár is úgy gondolja, hogy az a hely számukra a legmegfelelőbb fészket rakni. A lakás, amit vettünk, évekig állt üresen ugyanis, így szerintem elterjedt a belvárosi galambok között, hogy a Fapiac egyik kis lakásának még kisebb erkélyén kiválóan lehet szaporodni.

Én pedig láttam lelki szemeim előtt, amint a tojásokból kikelő galambfiókák rögtön háziasodnak és a vállamra repülnek mindig, amikor hazaérek munkából, füttyszóra hoznak vissza eldobott, vagy elejtett tárgyakat, vagy különböző trükköket mutatnak be elképedt barátaink előtt, netán kávét, vagy reggelit hoznak a sarki pékségből.

Paco és Maria (valamiért így neveztük el őket) fészkében rövidesen két tojás díszelgett,amiből kisvártatva két ronda, csupasz fióka kelt ki. Figyeltük micsoda gonddal óvták, nevelgették a védtelen, csupasz fiókákat. Majd pedig, amikor már nem voltak csupaszok (de még mindig igen csúnyácskák) és ki mertek/ tudtak mászni a fészekből, rájöttünk, hogy van a “galambtartásnak” egy prózaibb oldala is: azok a pici, csupasz állatkák egy pillanat alatt amortizálták le az erkélyünket. Haladásuk teljes útvonalát piszkították össze, serényen húzva maguk után a híg f*scsíkot, aminek köszönhetően főként a fészek környékén volt centiméteres a trágyaréteg.

Az erkélyünkre beköltözésünktől fogva sosem tudtunk kimenni, eleinte azért, hogy ne zavarjuk a családalapítást (mert akkor még túlromantizáltam az egész “galambtartást” és tényleg valami elfuserált városi Hamupipőkeként láttam magam a szelídített galambhaverjaimmal körbevéve), aztán meg azért, mert, a szag és a látvány már hajazott egy jobb féle baromfitelepre és biztos voltam abban, hogy ha komolyabb védőöltözék nélkül tennénk ki akár a kislábujjunk körmének csak a felét, tuti, hogy valami trópusi betegség vinne el bennünket, néhány órán belül. Én persze még mindig nem akartam elkergetni a családot, nem akartam kitenni a védtelen galambgyerekeket az utca veszélyeinek.

Ekkor kértem Pasit, hogy hívja fel az állatmentőket. Ő ezt meg is tette, mert tulajdonképpen neki sem füllött a foga ahhoz, hogy könyörtelenül szabaduljon meg akkor még egyetlen háziállatainktól. Sajnos az állatmentők azt mondták neki, hogy galambokért ők ki nem mennek sehová, oldjuk meg, ahogy tudjuk.

Így végül kineveltük a fiókákat és megvártuk, amíg kirepülnek (sőt együtt örültünk Pacóval és Mariával az első szárnycsapásaik láttán). Végül pedig, egy hosszabb kiruccanásuk (repülőgyakorlat, ha úgy tetszik) alkalmával űrhajós szkafanderben felszámoltuk a fészküket, lefertőtlenítettük az erkélyt és elfoglaltuk helyünket a saját életterünkben, ott, ahol azelőtt is tulajdonképpen nekünk kellett volna boldogan élni és nem hónapokon keresztül lábujjhegyen kerülgetni egy komplett galambcsaládot, akik közelsége még az egészségre is ártalmas. Ebben az időszakban olvastam tök véletlenül egy cikket a Facebookon egy kislány őrült súlyos betegségéről, aki mit sem sejtve símogatott meg EGYSZER EGY DARAB galambot a Szent Márk téren Velencében és örökké viselnie kellett a dolog következményeit (már nem emlékszem pontosan, mi is történt vele, de arra jó volt a történet, hogy minden alkalommal lássam magam előtt gyors és fájdalmas pusztulásomat, ha egy körülöttem elhaladó galambnak akár csak a menetszele megcsap).

A fészket tehát felszámoltuk és élveztük az anyatermészettől visszahódított teret a városi dzsungel közepén. Kipofásítottuk az erkélyt, még egy bisztrószettünk is lett, sőt egy szép képet is akasztottunk a falra. Aztán elmentünk nyaralni, mire visszaértünk, egy újabb fészekkezdeménnyel lepett meg bennünket két korábbi albérlőnk. Sőt gyerekeik is rendszeresen jártak vissza látogatni a gondtalan gyermekkoruk színhelyét (meg odahordták számtalan “partnerüket”, – szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy mi folyt az erkély korlátján…). Ekkor tudtuk, lépnünk kell, méghozzá igazán radikálisat, amíg nem késő és ismét űrhajós szkafandert öltöttünk, hogy elpucoljuk a második fészekkezdeményt is.

És beszereztük Recsit. Bár nem teljesen emiatt, de ekkoriban történt a dolog. A macska jelenlétének köszönhetően pedig galambcsalád soha többé nem tért vissza (inkább áttették székhelyüket a szemközti épület tetejére, biztonságos távolságba az akkor még alig 3 hónapos “vérengző fenevadtól”).

4 évvel később pedig ez a kis csámpás itt, a Kertvárosban riogatja a környék macskáit, madarait, kutyáit esetleg kiskamaszait azzal a “brutális fejével”- ahogy Dirksné mondta.

Annyira mondjuk nem brutális ő, max a feje, az is csak akkor, ha valaki felidegesíti, vagy nem az történik, amit ő szeretne, netán jól megszeretgeti akkor, amikor neki ehhez nincs kedve (lásd fotó fentebb). És az, hogy néha hazahoz ezt-azt (szerencsére általában még élve) mégiscsak a természet rendje. Hogyan is tilthatnánk meg neki, hogy kövesse azt, amit az ösztönei diktálnak? Ezt igazán nem vehetjük tőle rossz néven (félreértés ne essék, én sem szoktam örülni a zsákmányoknak). Nem is tesszük, tulajdonképpen még Dirksné sem, őt mindössze az bántja, hogy Recsi nem olyan barátkozós fajta, mint a másik szomszédok macskája volt, a Janssen úr (ez volt a neve neki ugyanis. Már nem él, ezzel mondjuk rengeteg félreértéstől kímél meg bennünket, mert Pasi vezetékneve is Janssen (úr)…).

Meg néhány hét óta az, hogy “az a szegény galamb mostanában egyedül jár az etetőre”, mert Recsi mindenbizonnyal a párját intézte el, akivel egészen a fent említett incidensig mindig kettesben jártak csipegetni. Voltunk ugyanis akkora barmok, hogy még aznap elújságoltuk Dirksnének, micsoda dráma zajlott reggel otthonunkban.

Ezek után pedig néhány nappal meg is hívott bennünket kávéra magához. Már Dirksné, nem a galamb. Ilyenkor valahogy mindig tudjuk, hogy van valami, amiről feltétlenül beszélni akar velünk.

Ücsörgünk kellemesen Dirksné kissé túlzsúfolt nappalijában, a kávét kortyolgatva, az egész utca, mitöbb, az egész környék legfrissebb pletykáit már rég kitárgyaltuk, amikor egyszer csak egy hatalmas, kövér galamb röppen rá az etetőjére.

“Ő az!” – rikkantott Dirksné! Az ő párját ölte meg (!!) Recsi! Én pedig diszkréten jeleztem neki, hogy egyrészt semmi bizonyítékunk nincsen arra, hogy az a galamb már nem él, másrészt, ugyan ez a madár is szürke, másban nem látok egyezést. Ez a galamb ugyanis még barátok között is legalább akkora, mint egy kisebb pulyka, Recsi pedig, a maga alig 3 kilójával, nem hiszem, hogy képes lenne lekaratézni egy ilyen állatot, annál is inkább, mert amit ő fogott, egy másik fajta volt.

Ezzel egyet is tudott érteni, de azt mondjam meg neki, hogy “akkor hol van a párja??”. Na, hol… Legszívesebben azt mondtam volna, hogy mit tudom én, nem vagyok madarász, és annyi minden van mostanában az életemben, hogy nekem igazán nincs kapacitásom arra, hogy a környék összes galambjának az életét kövessem. Majdnem. Mert ehelyett azt mondtam higgadtan: “az, hogy hol lehet a párja, én nem tudom pontosan. De tavasz van, nem lehetséges, hogy a fészken ül? Mert tessék elhinni, az a galamb, amit Recsi fogott, sokkal kisebb volt és még nem is teljesen kifejlett. Ezért tudta megfogni. ”

Dirksné elgondolkodott, majd azt mondta, hogy igazam van, hogy ő erre a verzióra nem is gondolt. És, ha én azt mondom, hogy Recsi tényleg egy másik galambot fogott, akkor nem fog aggódni tovább.

És így esett, hogy Dirksné nem sajnálta többé az óriásgalamb párját…

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!