Egy várandósságban az a szép, hogy nemcsak a gyerek fejlődik ki benne, hónapok kőkemény munkájával a nulláról indulva, hanem az ő szülei is. Egy anya fejlődéséről már többször írtam. Ez az utazás nagyjából azzal egy időben kezdődik, hogy az ember lánya megérzi, valami más, mint azelőtt volt. Onnantól kezdve viszont megállíthatatlanul kezd robogni a mozdony, mert egy anya az első pillanattól fogva ragaszkodik magzatához. Én pl. az 5. héten (úgy két nappal tesztelés után) pánikoltam be először, hogy nem akarom, nem tudnám túlélni, ha Ziggy-vel történne valami. És meglep-e bárkit is, ha azt mondom, ez a pánik azóta is kitartóan kísér a nap minden órájában? Ebből meg csak arra tudok következtetni, hogy nem leszek olyan laza anyuka, mint aki lenni szeretnék: engem valószínűleg kiver majd a hideg veríték, ha Pasi a mi gyerekünk kezébe (tehát szájába) adja Recsi használt játékait, vagy, ha egyszál plédre teszi le a vizes fűbe napozni március elején. Az a helyzet, hogy már látom, hogy az én gyerekem lesz az egyetlen még középiskolában is, akinek még júliusban is sapkát kell hordania, nehogy huzatot kapjon a füle, aki nem mászhat fel, nem nyúlhat hozzá, nem eheti meg mosatlanul…

A 9 hónap alatt viszont az apák is komoly fejlődésen esnek át. Náluk ez az út valamivel később kezdődik el, picit talán rögösebb is, hiszen az első hetekben még nem sokat észlelnek az érkező gyermek jelenlétéből. Talán inkább csak annyit, hogy partnerük nyúzott, túlérzékeny, egyik pillanatban még vidáman kacag, a másikban pedig már a szemüket kaparja ki valami jelentéktelen apróságért, amennyiben éppen nem a vécét ölelgeti, vagy bőg, mert szép zenét hallott a rádióban.

A fentieken kívül talán még a sokk munkálkodik bennük, mert a felelősség hatalmas teher: hogyan is lesz majd minden, hiszen a leendő apukáknak ezek után nem csak magukért, hanem a születendő gyermekükért, családjukért is felelősséget kell vállalniuk. Ez eleinte leginkább anyagi síkon merül fel bennük. (Pasiban legalább is.) Emellett pedig ugye (szerintük) fel kell adni mindent, ami jó: a szabadságukat, a függetlenségüket (épp, mint az esküvő előtt, amibe – mint eset után kábé azonnal kiderül –, végül mégsem pusztulnak bele rögtön, talán egyáltalán nem), mert úgy érzik, a gyerek érkezésétől kezdve gúzsba köti őket az élet, a sok felelősség és nem marad más csak pelenkahegyek meg álmatlan éjszakák meg egy feleség, vagy barátnő, akit a gyereken kívül más nem érdekel.

Az első hetekben Pasi naponta többször kapott pánikrohamot: hogy nem kellett volna megvenni a házat, hogy kisebbet, olcsóbbat, újabbat kellett volna vennünk, mert nem fogjuk bírni a törlesztést, sem a rezsit a gyerek mellett, nem lesz spórolt pénzünk, sőt semmilyen pénzünk nem lesz, tuti a híd alatt fogjuk végezni mind (gyerekestül, macskástul) és különben is láttam-e már, hogy mennyibe kerül egy csomag pelenka. Megjegyezném, hogy ezen talán azelőtt is elgondolkodhatott volna, mielőtt eldönti, hogy ő engem közvetlenül az esküvő után azonnal teherbe ejt. Mert kettőnk közül ő volt legjobban rápörögve a “prodzsektre”, ő akarta mindkettőnket teszteltetni egy meddőségi centrumban, mert nem az első hónapban (hanem a másodikban) estem teherbe.

Hirtelen képtelen lett értelmes döntéseket hozni, ésszerűen gondolkodni, vagy egyszerűen csak gondolkodni. Mindig a lehető legrémisztőbb lehetőségeket vázolta fel (beleértve azt, hogy kirúgják a munkahelyéről, sőt engem is kirúgnak  – mondjuk engem ki is rúgtak, de ez mellékes meg elvileg nem is a terhesség miatt), holott elég lett volna annyit tennie (amit én már rég megtettem), hogy leül egy pillanatra és számol picit. Az persze túl egyszerű lett volna. Ha egy kicsivel hamarabb teszi meg a dolgot, akkor látja, hogy nem Ziggy fog csődbe vinni minket. Sőt nem fog semmi sem csődbe vinni minket.

Emellett az első hónapok szinte minden hétvégéjén házon kívül töltött legalább egy estét (aminek én felettébb örültem, mert így legalább azt csinálhattam, amihez csak kedvem volt: t.i. aludhattam, vagy bőghettem zavartalanul). Ha véletlenül úgy alakult, hogy nem ért rá egyetlen haverja sem, teljesen kétségbe volt esve, mert – ahogy ő is mondta egyszer – neki még ki kell használnia minden időt arra, hogy azt csinálhassa, amihez kedve van, addig, amíg még lehet, sőt, ha lehet visszamenőleg is kompenzálni azokat a hétvégéket, amikor még nem volt úton a gyereke, ő viszont mégsem ment sehová, egészen addig, amíg Ziggy még hasban van, mert utána maximum már csak az apokalipszis jön majd.

Hogy haragudtam-e rá? Néha igen. Aztán beláttam, hogy neki (és tulajdonképpen nekem is) ez most a legjobb: engem sem villanyozna fel különösebben a saját látványom, amint este fél 9-kor nyitott szájjal, lebicsakló, amúgy is nyúzott fejjel, a sarokba támasztva alszom a közösen “nézett” film első képkockáján…

Más opció nagyon nem is volt. Vagyis de: a bőgés. Reklámokon, zenéken, vígjátékok (vidám!!!!) jelenetein, vagy csak azért, mert Pasi nem nézett rám. Vagy éppen azért, mert éppen rámnézett.

Egyszer pedig még azt is mondta, hogy nem is tudja még pontosan, mennyire, vagy hogyan is fogja ő szeretni Ziggy-t. Ekkor olyan 8-9 hetes terhes voltam. (Megjegyzem, ebben az időszakban még tényleg csak egy pacát lát az ember az ultrahangfelvételen, de akkor is.) Na, attól teljesen kiborlutam. Eleinte ugyanis tényleg a gyermekvárás anyagi vonatkozásával volt csak elfoglalva. Az, hogy a hasamban a gyereke növekszik, valahogy nem egészen jutott el a tudatáig.

Próbáltam például ösztönözni, hogy énekeljen a hasamnak, vagy beszéljen hozzá, mert minden könyv azt mondja, hogy az a legjobb, ha a gyerek minél korábban hozzászokik az apja hangjához (is). ĺgy valahányszor arra kértem, mondjon valamit Ziggy-nek, elkezdett idétlenül kiabálni a hasamhoz, hogy “valamiiiii!”.

Attól a pillanattól fogva, hogy Ziggy-nek valamivel emberibb formája lett, később pedig, amikor megtudtuk, hogy fiú és a hasam is elkezdett kerekedni, majd először érezte őt mozogni benne (anyák napja szent hajnalán mellesleg), valami hihetetlen, szinte megmagyarázhatatlan változás jött a hozzáállásában. Ma már boldogan kiabálja bele a köldökömbe Ziggy-nek, hogy szereti és hogy várja. Tehát nem nekem mondja, mert nyaggatom, hanem a fiának, akivel esténként meghitten megszeretgetik egymást, én pedig kicsit még mellőzve is érzem magam, mert Ziggy jobban pörög az apja kezétől, mint az én érintésemtől. Már amennyire tud még “pörögni” így másfél héttel a kiírt időpont előtt…

Alig jár már el bandázni (persze azért szakít még rá időt, ha nagyon kell), valamin mindig ügyeskedik itthon (leszámítva az utóbbi heteket, mert most a tesójánál renovál házat gyakorlatilag másodállásban) és kimondottan sokkal jobb gyerekekkel, mint eddig valaha. Eddig is kimeríthetetlen türelemmel foglalkozott mások porontyaival, de most valahogy… más. Komolyan, jobb, mint egy csomó kisgyermekes apuka ismerősöm, ami őrült büszkeséggel tölt el!

Néha a távolba réved és egyszer csak megszólal, hogy milyen jó lesz majd Ziggy-vel, vagy képzeljem csak el, amikor Ziggy majd ott lesz velünk, vagy vajon hogy fog reagálni Recsi, amikor először látja a “kistesót”, vagy megkérdezi, hogy Ziggy kedvéért azért ugye hajlandó leszek majd biciklire ülni. A munkahelyi döntéseit is nagyban Ziggy-től teszi függővé. Nemrégiben kapott egy ajánlatot, amivel akár előre is léphetne, de nem fogadta el, mert sokat kellett volna utaznia és ő szeretné azért olykor-olykor a gyereket pl. ébren is látni.

Még azt is összehozta, hogy neki is legyen a héten egy szabadnapja – amikor én dolgozom és ő van otthon Ziggy-vel.

Apránként tehát csak formálódik ő az apává válásban. Mint púpos gyerek a prés alatt. Rajtam keresztül is egyre több tudást szív magába a terhességről, a szülésről és csecsemőgondozásról… Persze mindkettőnknek van még mit tanulnia. Ennek jött most el az ideje. Az elmúlt hetekben szinte kontrol nélkül zúdul ránk a szüléssel kapcsolatos információ, ami – be kell valljam – még nekem is szívdobogást okoz néha, pedig igen sokáig nem éreztem félelmet, vagy feszültséget, vagy aggódást a szüléssel kapcsolatban. Aztán jött az első jógás, szülésre felkészítő óra, az első haptoterápiás foglalkozás, ami már nem csak kettőnkre koncentrált, hanem részletekbe menően a szülésről szólt, az első néhány elolvasott oldal a Hypnobirthing könyvből, aminek nyugtatólag kellett volna rám hatnia, mégis úgy felkavart. Aztán jöttek az ablakos fiúk, akik egy héten keresztül élvezték a vendégszeretetünket és rögtön az első nap megmondták a tutit, hogy onnantól fogva, ha megáll a pohár a hasamon, néhány napon belül megszülök. Nekem megállt a pohár a hasamon. Ez volt 3 hete. Még nem szültem meg. Úgy látszik, hogy a Pinky meg a Brain elmélete mégsem teljesen bombabiztos. Arra mondjuk jó volt, hogy rámhozzák a frászt, mert azóta nem telt el úgy nap, hogy ne próbálgatnám, mi minden áll meg a hasamon…

És ha ez engem felkavart, az ezt az időszakot megelőző hozzáállásom mellett, mindenki gondolhatja, Pasit mennyire kavarta fel. Egy este az ágyban még azt is mondta, hogy, ha véletlenül úgy alakulna, hogy mindketten életveszélybe (!!) kerülünk Ziggy-vel és neki választania kell… Köszi, ezzel most rohadtul megnyugtatsz…

Ezzel persze végleg beigazolta azt, hogy csak végletekben, feketében és fehérben képes gondolkodni, főleg mostanában: vagy megnyerjük a lottó ötöst (mondjuk csak akkor szerencsejátékozunk, ha én hirtelen felindulásból veszek egy kaparós sorsjegyet szökőévente egyszer)  és életünk végéig azt csináljuk, amit akarunk és annyi gyereket vállalunk, amennyit csak nem szégyellünk, VAGY felkopik az állunk, kilakoltatnak bennünket, elárverezik a házat, mert egy gyerek csődbe visz minket, mert milyen drága már a pelenka meg a bölcsi meg egyébként is. Esetleg: minden a lehető legnagyobb rendben lesz, én még csak fájdalmat sem fogok érezni és valószínűleg kettőtt kell pislognom a szempillámmal és már itthon is vagyunk Ziggy-vel együtt, én topformában, mint Katalin, Ziggy pedig rögtön átalussza az éjszakát és reggel maga készíti a kakaóját, VAGY ugye a másik véglet, amit inkább le sem írok…

Mert ugye mindenkinek van valami ötlete arról, hogy kábé mi történik, mert néz tévét, vagy lát filmeket (de az ugye fikció és ott tényleg ilyen végletes dolgok zajlanak), de tudni csak ott és akkor fogja az ember. Ha megtapasztalja.

Pont tegnap kaptam fel a fejemet egy holland sorozat alábbi okosságára egy apukától, aki egy leendő apukát készített fel éppen a szülésre: lehet ugye a tévében látni a szülésről ezt-azt, de ha az nem tetszik, egyszerűen csatornát váltasz. A szülőszobán viszont csak egy csatorna van: a szülőcsatorna.

Na, ezért hasznos az apukát is elcincálni különböző tanfolyamokra, még akkor is, ha ciki a haverok előtt, ha mindenki lefikázza a dolgot, ha néha tényleg kényelmetlen szituációkat hoz. De kell, hogy tudja, hogy kábé mire kell számítani. Mert tudom én, hogy sosem lehet tudni előre, hogyan zajlik majd egy szülés, kinek mi fog fájni és mennyire, mennyi ideig tart majd a dolog, de legalább nagyvonalakban tudja, hogy mi is történik egy olyan helyen, ahová egyébként ugye nem jár ötórai teázni az ember.

Ha másra nem, hát legalább arra jó, hogy megértse, ha ott tart a dolog, nem kell 120-szal átszáguldania a kertvároson, közben 70 nyugdíjast lesodorni a kerékpárjáról, mert a kórház közel van, a gyerek meg tényleg nem az első 5 percben fog kibújni. Viszont lesz ez-az, amit nem szívesen lát, vagy hall majd, de, mint a bölcs sorozathős is elmondta, élesben nem fog tudni csatornát váltani.

Na, ezért voltunk mi is ketten szülésre felkészítő, szuszogós tanfolyamon Pasival. De arról majd legközelebb mesélek!

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!