Azt hiszem, kezdem felfogni, hogy az életünk nem a régi már és valószínűleg nem is lesz már az soha.
Ez persze tiszta sor, ha az ember gyereket vállal, ezzel azért illik tisztában lennie. És valahol így volt ez velem is, csak azt hiszem, nem tudtam pontosan, hogy mi mindenben fog ez megnyilvánulni tulajdonképpen. Most sem tudom pontosan, de az elmúlt napok tapasztalata azt mondatja velem, hogy egy ilyen a sok közül az, hogy mi most már soha többé nem érkezünk majd sehová időben.
Szerdán például fél 12-re mentünk bölcsinézőbe hármasban. Most már igazán kellett találnunk egyet, mert 2 hónap múlva mennem kell vissza dolgozni. (Ezt természetesen nem önként és dalolva döntöttem el, ezt Hollandia döntötte el helyettem önként és dalolva, azt meg sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy fizetés nélkül legyek itthon…)
Baromi ügyesen kiszámoltam, hogyan etethetném meg Mishát úgy, hogy ne ugorjunk át egy teljes etetést (megjegyzem, az én fiammal olyat nem is nagyon lehet, mert van neki étvágya, pont olyan egészséges, mint a szüleinek), időben kész legyünk, de ne túl korán, nehogy az éhség miatt bömbölje végig a bölcsis turnét, amire mostanában igencsak hajlamos. Olyankor mindig úgy üvölt, mintha már egy hete nem kapott volna enni, pedig legrosszabb esetben is max. 3, ESETLEG 4 óra telik el két eteés között. 4 is max csak azért, mert akkor ébred magától. Az alvást talán az evésnél is jobban szereti…
Zsenialitásomról árulkodik egyébként, hogy éppen elég időm maradt nyugodt tempóban tisztába tenni Mishát evés után. Előtte (is) szoktam, de igazából sok értelme nincs, mert az az érzésem, hogy amint tej ér a szájába, túlműködik minden enzim az emésztőrendszerében, melynek következtében oltári élvezettel pruttyogja teli a pelust. Persze kizárólag akkor, ha előtte kapott tisztát…
Peluscsere közben nyilván le is bukta magát. Nem baj, gondoltam, fehér pulcsi van rajta, látszani nem látszik, annyi meg nem volt, hogy nagyon eláztatta volna (lazul már a morálom, pedig még csak most kezdjük!). Szóval, tiszta pelus, még egy Jutka (Halász Judit), hogy megnyugodjunk (én – mostanában a Helikoffer meg a Minden felnőtt volt egyszer gyerek dalszövegeinek mormolásával nyugtatom magam. Álmomban is. Valószínűleg ez sem lesz másképp a következő 8-10 évben.) és még mindig időben voltunk.
Amikor is Misha úgy döntött, a tiszta pelust is telerakja. Mert az aktuális étkezést követő csere után általában újból késztetést érez. Mondhatnánk, hogy akkor várjak még egy kicsit, de én ezt már próbáltam, mindegy, hogy mennyit várok, az új pelenkába akkor is MINDIG belekakál.
Én épp a napokban gondolkodtam azon egyébként, hogy milyen remek fiam van, mert a hátközépig összef*sott pelenkát mi csak elbeszélésekből ismerjük (úgy értem, Pasival, nem kezdtem még királyi többesben beszélni, mindenki nyugodjon meg!). Erre nem megadatik, hogy személyesen is megismerkedjünk a jelenséggel? 10 perccel azelőtt, hogy a bölcsiben kellene lennünk.
Nem baj, még mindig ura vagyok a helyzetnek, peluscserében olyan vagyok, mint Lucky Luke: gyorsabb, mint a saját árnyékom, egész biztosan odaérünk, sőt az is lehet, hogy mennünk kell majd még egy kört, mert túl korán érkezünk. Gondoltam, akkor még naivan.
Mivel a gyerek a hátközépig f*sásnak csak egy butított verzióját prezentálta, a body épp csak egy kicsit lett kakás, egy igazán szóra sem érdemes vékony kis csíkocska kelezkezett, felfogható akár mintának is, majd lecserélem, ha nem szorít az idő. (Tudom, nagyon gáz, de mentségemre legyen mondva, nagyon kellett sietni, eltakarta a nadrág ÉS, ha a tanácsadóba mentünk volna, becsszó adtam volna rá tisztát!)
Szóval második pelenkacsere, gyerek a boxutcában, én a formaegyes szerelőcsapatok rekordidejét hajazom, amikor másodjára is lebukta magát. Hát, konkrétan lehányta, csak a bukás cukibban hangzik.
Ez már olyan mennyiség volt, amit nem rejt el a takaró meg a kiskabát sem, meg egyébként is, szegény gyerek. Nem úsztuk meg az öltözködést. Pasi közben röhög meg dícsérgeti a fiát és maga is inkább szépítkezik meg a telefonját nyomkodja. Én pánikban (=ordítva) kérem a közönség segítségét, mert magam is leizzadtam térdig, tehát nekem is át kellene öltöznöm, közben hallom, hogy elüti a felet a közeli templom tornya (bepánikolok, mint Hamupipőke) és mi még itthon, gyerek fel sincs öltöztetve, apa a saját frizuráját igazgatja, anya csatakosan, idegállapotban, nem mellesleg válni akar. Elkéstünk. Pedig én mindent olyan jól megkomponáltam!
A bölcsiben persze nem haragudtak a néhány perces késésért (szerencsére itt van a sarkon), sőt nagyon kedvesek voltak (mondjuk lehetnek is, ha a fél fizetésünket oda hordjuk majd) agyondícsérgették Mishát, amitől nyilván elolvadtam. Így azt hiszem, megtaláltuk AZ INTÉZMÉNYT, ahová Misha fog járni (nem csak a bókok miatt), amíg a szülei dolgoznak. Én végül izzadt pólóban mentem, szerencsére Pasi haja csinosan állt, így nem keltettünk totálisan igénytelen benyomást és talán ők is hajlandóak lesznek felvenni Mishát.
Tegnap ismét jelenésünk volt, nem bölcsiben ugyan, de ettől még nem igényelt kevesebb logisztikát a dolog. Miután Misha egy órán át tízóraizott, megkértem Pasit, hogy tegye ő tisztába, amíg én valami házon kívül is vállalható ruházatot varázsolok magamra, vagyis levettem a pizsamát délben, úgy, hogy már 6 óta ébren voltunk. Sőt, ha úgy vesszük, nem is aludtunk, a pizsama viselése gyakorlatilag indokolatlan volt, de ez mindegy is.
A fürdőszobából hallgattam, ahogy Pasi kommentálja az eseményeket: egy pelenkát lecserélt, majd amint felvarázsolt egy tisztát, azt azonnal telekakálta a gyerek és Pasi reakciójából azt szűrtem le, hogy nem is kis élvezettel. Ő egyébként hajlamos ezeket a dolgokat személye elleni támadásként megélni.
Jött hát a második nekifutás: pelenka kinyílt, amikor is levegő érte a területet, mire Misha rögtön elkezdett gyönyörű ívben kifelé pisilni, a pelenkázóról egyenesen bele a kiságyába. Pasi büszkén újságolta, hogy micsoda reakciódieje van, mert amint meglátta, mi történik, visszacsukta a pelust, amiatt a pár csepp miatt, ami elérte az ágyat pedig igazán ne izguljak, a babapisi lényegében szenteltvíz.
A kép innen.
A történtek után pedig azt gondolta, hogy a gyereke végzett minden dolgával, így lazán, ráérősen – határozottan nem úgy, mint Lucky Luke -, vette elő a harmadik pelust, amikor elemi erővel, rakétasebességgel, igazán férfiasan tört elő a félig szundikáló kisdedből, kicsi magzatomból az, amitől egy ideje már nyugtalan volt. Nevezetesen az emésztett anyatej. A pelenkázóra, a pelenkázón található ÖSSZES használati tárgyra, falra, kiságyba, padlóra, Pasi kezére, amit talán nagyobb traumaként élt meg, mint a szülésemet.
Én remekül kacagtam a dolgon, még képet is csináltam a katasztrófa sújtotta övezetről (akit érdekel, az e-mailben jelezze, szívesen elküldöm). Igaz, lehet megint mosni 100 kört, nekem kellett mindent eltakarítanom, mert Pasi önzetlenül vállalta, hogy ő Mishát pesztrálja, mert ugye arra is szükség van. (Meglep egyébként, hogy mennyi türelemmel állok Misha sztárallüreihez. Soha senkivel és semmivel nem voltam még ennyire türelmes, néhány héttel ezelőtt még sikítófrászt kaptam volna egy ilyentől, most meg csak mosolygok rajta.)
És, hát, megint elkéstünk, de úgy tűnik, nekünk most már ez az életünk.
Ha nem lenne humorom…
Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!
