Vicces, hogy amíg az ember várandósan álmodozik arról, milyen lesz majd, amikor végre megérkezik az utód, mindent olyan rohadt biztosan tud: hogyan fogja nevelni a gyerekét, mit enged meg neki, mit magának és mit a környezetének.

Amikor Mishát vártuk, volt egy szilárd elképzelésem arról, hogy milyen szülők leszünk.

Úgy képzeltem, az egész stílusunkra egyetlen szó lesz jellemző: laza. Azt gondoltam, együtt, a mi esetlen lazaságunkkal vesszük majd az akadályokat és akkor nem lesz hiba. Tudtam persze, hogy nehéz lesz, de azt is talán inkább csak azért tudtam, mert tudni illett. Mert mindenki azt mondta, hogy mocskos nehéz lesz, én pedig meg voltam győződve arról, hogy nem lesz az, de nem mondhattam ki ezt, mert akkor mindenki lehülyézett volna. (Utólag megjegyzem, tök jogosan.)

Misha 4 hete van velünk és már most nem stimmel semmi abból, amit a születése előtt elképzeltem az azt követő életünkről.

De komolyan, semmi:

1.) Előtte: Laza szülők leszünk, lazán veszünk mindent és főleg egymást fogjuk segíteni.

Most: Rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok laza lenni, ha a gyerekemről van szó. Sem magammal, sem Pasival, sem egyéb emberekkel.

Nem tudom lazán kezelni, hogy problémásan indult és megy most is a szoptatás. Azt sem tudom lazán kezelni, hogy olyan nincs, hogy éhen hal a gyerekem, mert nem tudom, mennyit szopik a ciciből, tehát nem kell mindig, minden szopi előtt és után mérni.

Azt sem tudom lazán kezelni, hogy annak ellenére, hogy már 4 szoptatási szakértővel (=cicispecialsita az egyszerűség kedvéért) konzultáltam, még mindig gyakran tápszerrel kell pótolnom a maratoni szopikat, mert nem lakik jól. És azt sem tudom lazán kezelni, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha lesz annyi tejem, hogy még lefagyasztani is tudjak, netán osztogatnom kelljen azt…

Azt sem tudom lazán kezelni, hogy Pasi néha túl lazán kezeli a dolgokat, hogy olyan akrobata mutatványokat prezentál Mishával a kezében, hogy a vér megfagy az ereimben, vagy például, hogy magasról tesz az én higiéniás elvárásaimra (hogy mondjuk egy alig néhány napos gyerek cumiját nem csak beletöröljük a pólónkba, ha leesett a koszos földre, mert a tesója is így csinálja a majdnem egyéves gyerekével). Amitől meg ő mászik a falra. Így az első napokat gyakorlatilag civakodással töltöttük. Előfordult, hogy késő este, az ágyban fekve, suttogva ordítottunk (bizony lehet!) egymással, nehogy felébredjen Misha, akit olyan nehezen sikerült elaltatnunk, mert az, hogy ő alszik, mindkettőnknek fontosabb volt a saját sérelmeinknél. A lehető legrövidebb idő alatt mentünk egymás agyára és Pasinak olyan oldalát ismertem meg, amire soha nem számítottam tőle. És tudom, hogy ugyanezt mondaná ő is rólam (ismét: jogosan). A feszültség és a kialvatlanság bárkiből kihozza az állatot a legrosszabb tulajdonságait. Belőlem is. Szóval mindennek lehet nevezni a stílusunkat, csak lazának nem. Tény, hogy Misha jobb napjain mi is egészen másképp viszonyulunk egymáshoz. És ahogy telnek a hetek, egyre magabiztosabban látjuk el szülői feladatainkat és kezd talán kikopni a feszültség a mi kapcsolatunkból is. Lazák vagyunk? Igazán talán még nem, de jóval lazábbak, mint voltunk a legelején. Ez a lazaság viszont határozottan nem AZ a lazaság, amire számítottam eredetileg.

2.) Előtte: Nem laboratóriumi körülmények között altatunk, tanulja csak meg a gyerek, hogy akkor is zajlik az élet, amikor ő alszik!

Most: Igen, ez tényleg remek elmélet. De amikor már órák óta csak bömböl, egy pillanatra sem lehet letenni, te reggelit eszel vacsorára és ki vannak rongyolódva az idegvégződéseid, na, akkor bizony megtanulsz lábujjhegyen suttogni, ha a gyerek végre elaludt.

3.) Előtte: “Csengessetek be nyugodtan, nálunk nem vákuumban alszik a gyerek”

Most: “Ebben a pillanatban aludt el! Egy hete nem hallottam a saját gondolataimat, még pizsamában ér a vacsoraidő. Nem érdekel, hogy te vagy a postás, hogy te csak a pénzedet keresed, felőlem lehetsz te maga a király is, ha mégegyszer becsengetsz, amíg alszik a gyerek, én kivágom a szívedet!”

4.) Előtte: Nem adunk neki cumit, tanulja csak meg megvigasztalni magát a maga eszközeivel.

Most: Tekintve, hogy a hollandoknak van az a rém szimpatikus szokása, hogy belenyomják valamelyik ujjukat a gyerek szájába, ha sír (random felnőttek random ujjat random csecsemő szájába) ettől a fogadalmamtól is viszonylag könnyen eltekintettem. Pasi szerint ez egy normális szokás és számtalan érvvel és példával próbált meggyőzni a dolog etikai, morális és egészségügyi előnyeiről. Komolyan mondom, boldog, boldogtalan nyomkodta a retkes ujját az én gyerekem szájába. Akkor inkább legyenek csálék a fogai később… Nem mellesleg a cumitól meg is nyugszik.

5.) Előtte: Későbbi zenei ízlését formálandó, csak általunk minőséginek ítélt (rock)zeneszámokra altatjuk és szórakoztatjuk majd gyermekünket.

Most: A szükség nagy úr. Így jutott eszembe egy nap Halász Judit és szól azóta végtelenítve a hangszórókból, belőlünk meg a fejünkben egész nap. Nincs vele semmi baj, nem azért, csak kicsit más, mint mondjuk a Pearl Jam. De, ha a gyereknek Jutka kell, hallgatunk Jutkát, ebből igazán nem fogunk problémát csinálni.

Úgy egy hete Jutka-szóra ébredünk tehát, arra fekszünk, sőt vacsora közben is ő szól. Misha megnyugszik tőle, Pasi meg sokat tanult magysrul. Most úgy köszön, hogy “sziamia, haramia” és azt dúdolgatja mosogatás közben, hogy “egy napon, mikor MINImackónak”, mert gondolom, annak, hogy MICImackó, nincs semmi értelme. Én pedig magamban mixelem Jutka dalait, éjjel-nappal. Akkor is, amikor alszom (és most is).

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!