Nem féltem a szüléstől. Egyáltalán. Volt egy sziklaszilárd elképzelésem arról, hogy nekem könnyű, bonyodalmaktól mentes szülésem lesz, ami után Pasi úgy tekint majd rám, mint valami háborús hősre, valakire, aki megcsinálta a lehetetlent.

Úgy képzeltem, teljesen természetesen fogok szülni, bármilyen mesterségesség alkalmazása nélkül: nálam ne repesszenek burkot, nekem nem kell oxitocin, se epidurális érzéstelenítés, nem kell majd semmilyen segédeszköz a gyerek világra segítéséhez és nem kell gátat metszeni sem. Mert gondoskodtam arról, hogy ne kelljen.

Egészséges, fitt, erős nő vagyok, aki bírja a gyűrődést, ezt is bírni fogom. Mert felkészültem testileg-lelkileg egyaránt: jógára jártam, hypnobirthinget olvastam, gyakoroltam relaxációs, meditációs, vizualizációs és légzési technikákat. Megnéztem egy csomó filmet olyan szülésekről, amilyet én magamnak képzeltem el, ezeket vizualizáltam. És tudtam, biztosan éreztem, hogy én úgy is fogok szülni.

Valami végig azt súgta nekem, hogy július 29-én fog megszületni Ziggy (mint, ahogy azt is tudtam, hogy fiút várok). Csak azt nem tudtam, milyen lesz az, amikor helyzet van. Minden gyanús érzésre felkaptam a fejem és minden ilyen után azt mondtam Pasinak, lehet, hogy szülünk. Aztán persze nem szültünk. Nem tudtam, milyen az igazi fájások. Minden anya azt mondta, ha TÉNYLEG elkezdődött, azt azonnal tudni fogom. Csak én tudtam olyan nehezen elképzelni, hogy honnan.

Július 27-ről 28-ra virradó éjjel negyed 4 körül kimentem vécére. Semmit nem éreztem. Még azokat a pici görcsöket sem, amiket már napokkal azelőtt gyakorlatilag folyamatosan.

Belenéztem a tükörbe, az arcom sem volt feldagadva és a szám sem, ahogy sokan mondják.

“Ma se lesz itt gyerek.” Ezt mondtam félhangosan a tükörképemnek.

Visszafeküdtem.

Fél négykor a semmiből éreztem meg az első fájást. Azonnal tudtam, mi ez, mint ahogy a terhességet is egyből tudtam. Azért szerettem volna biztosra menni: rendszeresen jönnek? Milyen hosszúak? Elhatároztam, Pasinak egyelőre nem mondok semmit. Meg akarok bizonyosodni a dologról. Addig nem szólok, amíg fel nem kell kelnie. Hétig semmi esetre sem.

Egészen 4-ig ki is bírtam (tehát kerek 30 percig), annyira izgatott voltam. Akkor annyit mondtam neki, hogy szerintem nem kell dolgozni mennie aznap. Nem értette. “Megkezdődött.” Abban a pillanatban az ágya mellett állt, mint a cövek. Mi van? Öltözzön? Menjünk? Kell mentő, rendőrség, tűzoltók? Mit érzek?Mondtam, hogy feküdjön nyugodtan vissza, még van ideje. Erre visszafeküdt és el is aludt egyből.

Hogy a francba csinálja?!

Én 5-kor felkeltem, nem bírtam tovább várni… Zuhanyoztam vagy egy félórát. Lementem, tettem fel teavizet, bekapcsoltam a szülős zenét, ráültem a labdára. Olyan nyugodt és kiegyensúlyozott voltam, mint azelőtt talán soha. 6 körül Pasi is lejött.

És leült egy kávéval újságot olvasni. Mivel nem akartam rögtön átharapni a nyaki ütőerét, csak megkérdeztem, hogy szólt-e már a munkahelyén, hogy nem megy. Mire az volt a válasza, hogy nem, mert még meg kell látni, hogy tényleg szülünk-e. Mondtam neki, hogy egy labdán ücsörgök hajnali öt óta és olyan 3 percenkét elhallgatok egy percre, szerintem ennél több bizonyíték nem annyira kell. Mellesleg, ha ilyen távolságból akar támogatni az egész szülés alatt, talán jobb, ha itthon marad, majd küldök sms-t, ha túlvagyok a dolgon… (Persze nem okolhattam valójában semmiért, hiszen én voltam az, aki napok óta farkast kiáltott.)

Ez, azt hiszem, egyértelmű volt neki, mert azonnal le is tette az újságot, még azt sem mondta, hogy “csak még gyorsan a belföldi híreket…”, hanem jött és már csak velem foglalkozott.

Minden, de minden úgy zajlott, ahogy elképzeltem: nyugodt tempóban, Pasival, magammal, Ziggy-vel és a környezetemmel is teljes összhangban vártam, hogy anyává váljak. Éreztzem, biztosan tudtam, hogy minden másodperccel tágul a méhszájam és hamar meg fogok szülni. Olyan boldog voltam, Pasi is nyugodt és kiegyensúlyozott. Senki nem esett neki senkinek, itthon voltunk, a saját környezetünkben, nem száguldottunk rendőri kíséret mellett a kórházba, nem gázoltunk gyanútlanul kerékpározó nyugdíjasokat, csak nyugodt beszéd volt, halk zene, egyszóval tökéletes egyensúly.

Minden jel arra utalt, hogy olyan zen lesz a szülésem, mint ahogyan megálmodtam azt.

 

Azt, hogy ez mégsem egészen így lesz, csak 16 órányi vajúdás után fogadtam el. Pontosabban: kellett elfogadnom.

A szülésznő többszöri, még nálunk tett látogatása során kiderült, hogy nem akar tágulni a méhszájam. 12 óra alatt nyomorult 3 cm-t sikerült összeügyeskednem, hogy pontosak legyünk.

(Hollandiában nem nőgyógyász végzi a terhesgondozást, vezeti le a szülést, hanem szülésznők. A szülésznő van jelen és vezeti az itt igen elterjedt otthoni és a születési központokban, születésházakban zajló szüléseket. Az ő szolgáltatásukat teljes mértékben téríti a kötelező betegbiztosítás. Így nincs fogadott nőgyógyász, se borítékdugdosás. Nőgyógyászhoz az egész terhesség alatt nem megy a kismama, hacsak nincs valamilyen egészségügyi problémája.)

A születési központba érkezésünk után jól berendezkedtünk, én a labdán folytattam, amit elkezdtem itthon, kiengedték a medencébe a vizet, mert ott szerettem volna szülni. Aztán jött megint a szülésznő és mivel még mindig csak 3 cm-re voltam kitágulva, burkot repesztett. A fájások ezután sokkal erősebbek lettek, de a légzéssel és meditációval a medencében egészen jól megbírkóztam velük. Még mindig nagyon egyben voltunk: Pasi, én és a fájások.

Két órával később újra ellenőriztek és legnagyobb meglepetésemre még mindig ugyanott tartottunk, mint órákkal azelőtt. 3, talán 4 ici-pici centiméter.

Én még mindig bíztam a csodában, azt gondoltam, hogy egyszer csak, hirtelen minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Az nem lehet, hogy engem onnan levisznek a kórházba!

Ekkor mondta a szülésznő, hogy neki kötelessége átadni engem a kórházi szülészetnek, mert ez a szülés nem (lesz) bonyodalmaktól mentes és oxitocint fogok kapni.

Nem tudom, hogy a hír, vagy az, hogy megmozgattak okozta-e, de ekkor úgy besűrűsödtek és felerősödtek a fájások, hogy még levegőhöz sem jutottam, nem, hogy elmeditálgassak felettük, egyszerűen szünet nélkül jöttek. A születési központ a kórház épületén belül van, csak egy emeletet kellett megtennünk, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt: én feküdtem az ágyon, amin kitoltak a liftbe és csak remegtem. Annyira remegtem, mint még soha. Próbáltam tudatosan nem remegni, de nem ment. Folyton csak azt mondogattam a szülésznőnek és az ápolónőnek, hogy nem értem, miért remegek úgy, ők azt mondták, ez természetes. Nem tudom. Ennél több részletre nem is nagyon emlékszem.

Hátsó koponyatartás

Én erről legelőször a terhességem kb. 20. hete körül olvastam ezt:

“A szülőcsatornába fejjel lefelé leszálló, és arccal az anya hasa felé forduló – amit hátsó koponya tartásnak neveznek – babát nehezebb lehet megszülni. A hátsó koponyatartású babák esetében kissé szélesebb hely kell ahhoz, hogy a fej átjusson a szűk szülőcsatornán, ezért az ilyen szülések tovább tarthatnak és erősebb hátfájdalmakat eredményezhetnek. Mindazonáltal meglehetősen gyakori, hogy a baba elfordul a vajúdás, vagy a kitolás közben. Amennyiben ezt nem teszi meg spontán módon, a szülész elősegítheti az esetleges forgást úgy, hogy infúzión keresztül beadott oxitocininjekcióval erősebb összehúzódásokat generál.” (Dr Anne Deans: A terhesség ABC-je, Alexandra 2005)

Tisztán emlékszem, hogy teljesen beleállt az ideg a gyomromba és azt gondoltam, ez borzasztó. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi van, ha én is így szülök majd, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot és azt mondtam magamnak, amit mindig, hogy nekem könnyű szülésem lesz.

Amikor jeleztem a szülőszobán (kb. 4 cm-nél), hogy úgy érzem, mintha tolnom kellene, összenézett az én szülésznőm  meg a kórháziak és egyszerre mondták, hogy “ kis csillagász”. Először nem értettem a dolgot, aztán amikor elmagyarázták, hogy mire gondolnak, rájöttem, hogy a hátsó koponyatartásnak itt romantikusabb nevet adtak.

Eközben bedrótoztak kívül-belül (igen, ott is), hogy a babát is és engem is jól meg tudjanak figyelni. A fájások még mindig szünet nélkül jöttek és bele se mertem gondolni abba, milyen lesz, ha az oxitocint is bekötik. Így még egy olyan dolog történt, amit abszolút nem akartam: epidurális érzéstelenítést kértem. Nesze neked természetes szülés! Elbuktam, gyenge vagyok. Ez jutott eszembe akkor, de már nem tudtam gondolkodni, beszélni, lenni… kellett és kész. Ennyit az elveimről, ennyit arról, hogy 9 hónapon át a legártatlanabb paracetamolt sem vettem be, ha valami fájt, hogy aztán a szülés alatt lebutítsam az altestemet…

Elolvastattak velem 2 A4-esnyi kockázatot: többek között láz, hányás, bénulás. Azt írták, hogy fájások között vezetik be a tűt és a katétert a csigolyák közé. Remek. Akkor már azért is bőgtem: nincs olyan, hogy nincs fájás, hogyan akarják fájások között bekötni? Le fogok bénulni!

Nem tudom, mennyi ideig tartott a beavatkozás, csak azt tudom, hogy egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy borzasztó szomjas vagyok. Ebből jöttem rá arra, hogy már nem a fájások uralják a testemet. Micsoda megkönnyebbülés! Elkezdtem eregetni a borzasztóan lapos poénokat, mindig ezt csinálom, ha zavarban vagyok… Pasi is megkönnyebbült. Azt mondta később, hogy még ő is sírt, amikor ennyire szenvedni látott.

Nem sokkal éjfél előtt kezdtek jönni az igazi tolófájások, olyan erővel, hogy még az epidurált is “áttötrték”. Jött a harmadik műszak, akikkel dolgom volt, előadtam nekik, hogy szerintem tolnom kell, hát mondták, hogy toljak, úgyhogy toltam. Semmi. Néhány próbálkozás után bizonyosságot nyert, hogy a fiam tényleg hátsó koponyatartásban van. Ekkor mindenféle trükköt vetettek be: egy órán át kellet négykézláb tolnom, hátha megfordul. Nem fordult. Kaptam egy löket oxitocint, remélve, hogy az erősebb fájásoktól megfordul. Nem fordult. Toltam bal oldalt fekve, hátha megfordul. Nem fordult. Toltam jobb oldalt fekve, hátha megfordul. Nem fordult. Ekkor már tényleg kezdtem kételkedni abban, hogy sikerül-e valaha. És csak az dübörgött az agyamban, hogy minden megtörtént velem, amit nem akartam: a burokrepesztés, a kórházi szülés, a hátsó koponyatartás, az epidurális érzéstelenítés, az oxitocin. És az jutott eszembe, hogy már csak 2 dolog van, amit nem akartam: a császár és az, hogy a babának valami baja essen.

Bíznom kellett ezekben az emberekben, nagyon kellett bíznom bennük és a szakértelmükben. Rettegtem, hogy baja esik a gyerekemnek. Úgyhogy, amikor azt mondták, hogy toljak, toltam. Amikor azt mondták, erősebben, én toltam erősebben, ahogy csak bírtam. És semmi. Nem történt semmi. Mindig úgy biztattak, mintha már látszott volna a feje, de csak nem jött.

Hát mit csinálok rosszul?

Amikor azt mondták, hívják a nőgyógyászt, tudtam, hogy nem bírunk a szülésemmel. Ekkor 22 órája vajúdtam és 2 órája toltam.

(A kórházi szüléseknél először a kórházi szülésznők és asszisztenseik vannak jelen. Ide is csak akkor hívnak nőgyógyász orvost, ha komplikációk lépnek fel.)

És bepánikoltam, mert minden “csak nehogy” kezdetű gondolatom után az történt, amit nem akartam. Nagyon féltem, hogy valami olyat fognak mondani, amit tényleg nem akarok hallani és hiába próbáltam nem gondolni a “csak nehogy” kezdetű gondolatok folytatására, nem ment. Közben, amíg a nőgyógyász és a szülésznő értekeztek, én önszorgalomból toltam tovább. Minden fájás alatt háromszor. Csak azt éreztem, hogy ezt kell tennem. Már az sem zavart, hogy Pasi többet látott, mint amennyit eredetileg megbeszéltünk. Azt hiszem, már őt sem zavarta. Hol volt ez a szülés ahhoz képest, amit elképzeltem?! Semmi, de semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.

A nőgyógyász gyorsan a tárgyra tért: a gyerek magától nem fog jó irányba fordulni és kiférni a szeméremcsont alatt. Úgyhogy ő gyorsan gátat metsz (óh, igen! Ez is rajta volt a szülés előtti “csak nehogy” listán. Így, szülés után már azt is értem, miért. De ez akkor engem már nem is érdekelt.), hogy hozzáférjen a fejéhez, amire a pumpát fogja rászívni vákuummal, azzal fogja irányítani a fejét úgy, hogy be tudja venni a kanyart. Ja, és nyomjak, ahogy a csövön kifér.

Szavait tettek követték és még félórányi kőkemény munka.

Amikor azt hittem, nem bírom tovább, mert szétszakadok, sőt azt hiszem, kiabáltam is valami ilyesmit (szintén nem állt szándékomban eredeti terveim szerint), akkor kiabált vissza mindenki: Pasi, a nőgyógyász, a szülésznők, hogy már nem is kell, mert itt van. Akkor, július 29-én, hajnali fél 3-kor jött a világra Misha.  Csúcsfejűen a pumpától, de egészségesen.  Soha azelőtt nem éreztem akkora megkönnyebbülést.

Misha puha volt és jó illatú. Alig sírt, csak szemlélődött hunyorogva, mint most is, amikor mély álomból ébred. Boldog voltam, nagyon boldog. Nem sírtam. Pasi sem sírt. Nem támadtak fennkölt gondolataim (örültem, hogy élek), nem láttam semmilyen coelhoi gondolatot Misha arckifejezésében tükröződni, pl., hogy feltétlen bizalommal néz rám (ő is örült, hogy él). Talán még kicsit hihetetlen és szokatlan is volt, hogy ott van és nem belül, hogy TÉNYLEG ott van, hogy szülők lettünk, hogy nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy boldogan és egészségesen nőjön fel.

Sokáig tartott feldolgoznom azt, hogy nem úgy szültem, ahogy szerettem volna. Sokáig hibáztattam magam, sokáig gondoltam azt, hogy gyenge voltam és elbuktam.

Aztán rájöttem, hogy EZT tényleg nem én irányítottam, hogy pont abba a szerencsétlen 5%-ba estem bele, amikor minden próbálkozás ellenére sem fordul jó irányba a baba, hogy ezt a világ összes jógájával és hypnobirthingjével sem tudtam volna természetes úton végigcsinálni. Rájöttem, hogy talán az életemet és Misha életét, de legalább is a testi épségét köszönhetem a szülésznőmnek és a kórházi személyzetnek.

És természetes szülés ide, vagy oda, Pasi bizony még napokkal később is könnyes szemmel mondogatta mindenkinek, mennyire büszke arra, hogy olyan erős voltam, hogy ő a szülést biztos nem élte volna túl. Neki is volt mit feldolgoznia. És teljesen igaz, amit mondanak, hogy ezek az emlékek minden pillanattal fakulnak, ha ott van az ember gyereke. Mi valamiért, valami bizarr  okból mégis napokon keresztül ragaszkodtunk hozzájuk, akartuk, hogy velünk maradjanak. Rengeteget beszéltünk arról a több okból felejthetetlen 23 óráról, én sokat sírtam (hormonok…).

Nem is tudom, hogy pontosan mikor is engedtük el őket végleg. Mikor lettek a húsig hatoló élményekből kifakult emlékfoszlányok. De ez nem is fontos. Van itt valami, pontosabban valaki, aki kicsivel több figyelmet igényel, mint holmi komplikált szülés, ami így is van rendjén.

És, hogy bevállalnám-e ezt mégegyszer? Misháért be! Hogy jön-e második? Azt hiszem, erről elég lesz akkor elgondolkodni, amikor majd le tudok ülni tudok olyan dolgokra gondolni, amitől az embernek második gyereke lesz… 😉

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!