Számunkra, akik a GYES kultúrában nevelkedtünk, ez szinte elképzelhetetlen, igaz? Mert milyen anya az olyan, aki képes otthon, vagy bölcsiben hagyni az alig 3 hónapos gyerekét azért, hogy inkább a munkatársaival töltse a napjai nagy részét, mint a saját gyerekével? Mert egy gyereknek minimum 1, de inkább 3 éves koráig az anyja mellett a helye. Mert nehogy fontosabb legyen már a munkád meg a karriered, mint a saját gyereked. És akkor jön az örökzöld “akkor minek az ilyennek gyerek?” konstruktív véleménynyilvánítás.

Pedig nincs ám ez így mindenhol. Amerikában például max. 12 hét fizetés nélküli szabi jár szülés előtt és után összesen. Itt részben hangsúly az összesen 12 héten (az ugye 3 hónap cakli-pakli), részben pedig a “nagylelkű” fizetés nélküliségen. Mert örüljön a kedves munkavállaló, hogy nem adják oda másnak a munkahelyét, amíg ő lábadozik szülés után, uram bocsá’ még élvezné is az időt, amit újszülött gyermekével tölt abban a nevetséges 2 hónapban (max. 3, ha munkából viszik szülni, bár nem tudom, milyen megkötések vannak), amit esetleg kibír a családi kassza az anyuka fizetése nélkül – hogy mást ne említsünk.

Hollandiában, ahol én élek ehhez képest jó világ van: 16 (!) teljes hét fizetett (!!!) szülési szabival dobják meg a gyermeket vállaló édedanyát. Vagyis engem. Amennyiben ez nem tetszene, akár hónapokat is ráfejelhetek az alanyi jogon járó fizetés nélküli szabiból, csak akkor meg nem lenne miből kigazdálkodni az én részmunkaidőmet, vagyis maradhatnék még itthon fél évet, hogy azután munkába visszatérve, éveken keresztül ne heti 3, hanem heti 4, vagy 5 nap ne lássam a gyerekemet.

Az USÁ-hoz képest még így is isteni dolgom van. Mert egy teljes hónappal tovább maradhattam itthon Mishával és akkor még fizetést is kaptam. Tök nagylelkű, nem?

De hogyan is élem meg a dolgot lelkileg én, aki mégis egy egészen más kultúrában szocializálódtam és azzal nőttem fel, hogy az anyukák hosszú hónapokig, de inkább évekig otthon maradhatnak utódaikkal? Milyen érzés tudni, hogy Misha 3 hónapos kora után vége a jó világnak? Hogy már nem leszünk éjjel-nappal minden áldott nap együtt?

Bevallom őszintén – és ebből az elején sem csináltam titkot -, hogy amikor Misha megszületett és az egész tök nehéz volt, én fáradt voltam, ő meg sírt és fogalmam sem vopt miért, egy nap feltettem magamnak a kérdést, hogy hogyan is fogom én bírni a dolgot három teljes hónapon át. (Remélem, az őszinteségemért nem fog keresztre feszíteni senki.) Aztán teltek a napok, egyre ügyesebb lettem mindenben, elkezdtem magam jobban érezni a szülés után, megismerni Mishát: mikor miért sír, mikor fáradt, mikor éhes, mikor képes egyik pillanatról a másikra szó nélkül kidőlni. Hirtelen az egész napunk kiegyensúlyozott és nyugodt lett, annak ellenére, hogy vannak neki dührohamai (leginkább akkor, ha nem pattogok neki elég gyorsan a kajával…), amiket elkezdtem számomra is hihetetlen türelemmel tolerálni, sőt néha komikusnak látni és egyszerűen egy mosollyal nyugtázni. És egyébként meg úgy tud rám vigyorogni a kis fogatlan pofázmányával, hogy nem lehet tőle nem mennybe menni. Egyszóval, olyanok lettünk mi ketten, mint a borsó meg a héja. Sőt egy idő után már rossz anyának sem éreztem magam.

Most pedig azt kérdezem magamtól, hogy hogyan is tudtam eleinte azt gondolni, amit. Meg azt, hogy hogyan telhetett el ilyen borzasztó gyorsan az idő. Mert három hónap az semmi. Három hónap arra semmiképp nem volt elég, hogy elég élményt, elég Mishát szippantsak magamba, ami enyhítheti majd a hiányától sajgó anyai szívem kínjait egy-egy végtelennek tűnő munkanapon. Mondjuk arra ezer év sem lenne elég, de remélem, azért értitek, mire gondolok.

Bizarr egy ötlet ez a 3 hónap. Ebből kettő telt el úgy, hogy nem éreztem jól magam. Hogy konkrétan fájt még az, amit a szülés csinált a testemmel. Néha annyira, hogy hányingerem volt tőle. Nem képletesen. Meg egyébként is, az első két hónap nem ér! Akkor van az összeszokás, az összecsiszolódás. Akkor hiszi azt az ember lánya, hogy a kapcsolata sem éli túl a gyermekáldást és különben sincs nála szarabb anya a földön. Akkor aggódik mindenért. És bőg minden miatt, mint a zálogos tehén. Nem alszik. Nem eszik (és mégis hízik, de legalább is nem fogy). Egy csődtömegnek érzi magát. És annak a túlmisztifikált, keserves 6 hétnek az elteltével sem múlik el minden egy varázsütésre. Persze azt gondolja, vele van a baj.

Aztán szépen lassan begyógyulnak a testi és lelki hegek.

Én kb. 2 hónap elteltével kaptam azon magam, hogy van egy napi rutinunk. Hogy egyre gyakrabban van főtt kaja az asztalon, mire Pasi hazér. Hogy még az is előfordul, hogy rend is van a lakásban. Vagy, hogy ki van mosva, netán még teregetve is. Tény, hogy kb. akkor is kezdte átaludni az éjszakákat. Őrült mázli. És tudom, lesz ez még így se, majd változik a helyzet, fogok én még virrasztani éjszakákon át meg várjam csak meg a fogzást (Istenem, de tudnak zavarni ezek a reakciók!), de nekem most ez jó és ez segít abban, hogy lehessen rendszer az életünkben, ez ad reményt, hogy nem egy pokol lesz a dolgozó anyuka életem.

De, ami még ennél is fontosabb, azon is kaptam magam, hogy nem vánszorgok, hanem suhanok a babakocsi mögött, a levegőben. Hogy tényleg, igazán, őszintén boldog vagyok. Mishától, Mishával.

2 hónappal szülés után már nem bezárkózva éltünk, hanem mentünk ide-oda. Kettesben is, hármasban is. És már nem stressz volt az egész, hanem jó. Hogy együtt, hárman, családként kezdtünk funkcionálni. És csak két hónap után tudtam azt mondani, boldogabb vagyok, mint valaha, hogy ehhez a boldogsághoz Misha kellett. És nehogy azt gondolja bárki, hogy addig nem örültem neki! Dehogynem! De az első két hónap inkább a túlélésről szólt és a végtelen szeretet mellett tele voltam hormonokkal meg aggodalommal meg félelemmel meg bizonytalansággal. Mostanra kezdtem igazán élvezni az egészet.

Erre hétfőn vissza kell mennem dolgozni. Hogy van-e kedvem? Persze, hogy nincs! Hogy milyen érzés? Borzalmas! Nem érzem magam ettől rossz anyának, mert ez nem igazán önkéntes döntés. De már most tudom, hogy borzasztóan fog hiányozni Misha. A csipogása, amikor egy fél perccel később veszem ki a kiságyából, mint ahogy az neki eszébe jut, vagy akkor, amikor nem tudom elég gyorsan felmelegíteni neki a tejcsit. Az, hogy rohanjak egész nap neki, érte. Hiányozni fog, ahogy vigyorog kifelé a babakocsiból egy hosszú délutáni séta után. Hiányozni fog, ahogy a hordozóban szorosan hozzám simulva szuszog, miközben én a saját dolgomat csinálom (most is). Hiányozni fog a a pihe-piha kispipi hajának az érintése az ajkamon, miközben puszit nyomok a kis buksijára. Hiányozni fog a nyálas keze, amivel a hajamba kapaszkodik, miközben fölé hajolok. Hiányozni fog Halász Judit… Minden. De leginkább az, hogy ketten legyünk és éljük a kis életünket, mint az elmúlt hetekben. A nyugalom, az, hogy a mi tempónkban csinálhassunk mindent.

Mert jövő héttől egy rohanás lesz az életünk. És legalább ettől szerettem volna a lehető legtovább megóvni, ha sokmindentől nem is tudom. A rohadt taposómalomtól, rohanástól, amiben így gyakorlatilag egész életében része lesz.

Mindketten, Pasi is és én is heti négy napot fogunk dolgozni. Én heti 3 napot leszek bent az irodában, egyet itthonról dolgozom majd, egy nap pedig szabad leszek. Pénteken. Így legalább minden hétvégém hosszú lesz. Legalább. Pasi 4 hosszú napot dolgozik szeptember eleje óta, hogy a szerdái szabadok lehessenek, de maradhasson teljes munkaidőben. Szerencsére sikerült ezt megbeszélnie a munkahelyével (igaz, ehhez majdnem fel kellett mondania, de aztán mindenfélével marasztalták, így váltania most legalább nem kellett). Így minden szerda apukás nap lesz (az első ilyen show-ról majd írásban is beszámolok). Misha tehát “csak” heti 2 napot lesz bölcsiben. Így talán már nem is olyan vészes az egész. Objektíve nem az. Nekem attól még nehéz. Mert olyan pici még. Mert a gyerekem. Mert szeretem.

Mázli persze, hogy anyukám tud és hajlandó lesz kijönni egy hónapra, hogy Mishának ne 3, hanem 4 hónaposan kelljen kezdenie a bölcsit. Örökké hálás leszek ezért anyukámnak és biztos vagyok abban, hogy ez lesz Misha életének legtutibb hónapja. És nekem sem lesz talán akkora a szakadék, hogy nem kell hirtelen idegen emberekre hagynom elsőszülöttemet.

Persze nem is csak azért nehéz ez, mert Misha még ilyen pici, hanem azért is, mert én nem vagyok még kész erre. Sem lelkileg, sem testileg. Azt mondja a szakirodalom, hogy egy terhességből fizikailag pont annyi ideig tart felépüléni, visszaalakulni, mint ameddig az tartott. Tehát, ha úgy vesszük, én még más állapotban vagyok. A hormonjaim mindenesetre még mindig lyukat fúrnak a plafonba, sőt lerobbantják a tetőt a házról. Még mindig mindenen elbőgöm magam, még mindig anyatejjel táplálom a gyerekemet, még mindig bőgök napokig a saját szülésem emlékképeitől, amiket egy barátnőm szülésének a híre hív elő bennem.

És még mindig tízenkét kilóval vagyok nehezebb, mint valaha volt legjobb súlyom. A legdurvább, hogy nem is a terhesség alatt kerekedtem ki ilyen szépen, hanem szülés után. Mert ha nincs tej, akkor ugye zabálni kell. Meg akkor is zabálni kell, ha az ember este jut odáig, hogy először egyen, mert egész nap nem tudott egészségesen ötször keveset csipegetni (nem is értem, ki ad ilyen tanácsot kismamáknak?!), de még kétszer, sőt egyszer sem, mert a gyerek ordít, ha meg nem ordít, akkor eszik, ha nem ordít és nem eszik, akkor meg fejni kell. Ha pedig egyik sem a fentiek közül, tuti, hogy valami olyan homeopátiás szert kell bevenni tejképzésért/ gátsebre/ migrénre meg a többi cukiságra, ami miatt megint egy teljes órán át nem szabad enni-inni. Így persze nem csoda, ha este 8-kor kultúráltan reggelizek egy kisbogrács kakastöke pörköltet, lehetőleg jó sok fehér kenyérrel. Mert a tej, ugye. Mire meg akkora már a gyerek, hogy nem ordít reggeltől estig és, ha igen, akkor is tudom, miért, sikerül ugyan leállni a túlélést segítőnek hitt, egész napon át tartó kekszzabálással (ez tehát nem összetévesztendő a napi ötszöri egészséges csipegetéssel) meg a cukorral a tejeskávéba, már egy hónap maradt, mielőtt napi 8 órában lennék körülvéve emberekkel, akik nem a családom, tehát jóval kritikusabbak annál. Meg egyébként is. Szóval hétfőre már nem szabadulok meg a tízenkét kiló súlyfeleslegtől, de még kettőtől sem.

És tudom, hogy most az a legfontosabb, hogy a gyerekemet tápláljam, azt is tudom, hogy még nincs 3 hónapja annak, hogy szültem és ne ezzel foglalkozzak most, de én igenis ezzel is foglalkozom. Mert, ha valaki (vagyis a rendszer) azt mondja nekem, hogy már majdnem 3 hónapja szültem és ideje újra dolgozni, akkor én nem fogom úgy érezni, hogy még csak 3 hónapja szültem és az a tízenkét kiló majd lemegy, amikor lemegy. Mert annak a tízenkét kilónak köszönhetően egy kelet-német díjbírkózónőnek érzem magam, a szekrényem meg tele 36-os cuccokkal, vagyis gyakorlatilag csak a kismamagatyáim jönnek rám meg néhány bő kardigán. Még a régi csizmáim szárát sem tudom felhúzni az amúgy is vastag vádlimon. (Ami tulajdonképpen tekinthető jó hírnek is, t.i. a súlyfelesleg arányosan oszlik meg a testemen, nem csak hasra meg seggre híztam.)

Legszívesebben a gyerekszobában bujdokolnék addig, amíg le nem megy az a rohadt tízenkét kiló felesleg. Amire ugye tipikusan az a válasz, hogy “maaaajd lemegy”. De nekem rohadtul nincs időm, mert jövő hétfőn az én hátamon fog széthasadni a 36-os blézer az irodában, kis balszerencsével már a reggel 9-es meeting előtto, nem a jószándékú családomon és barátaimon, akik vigasztalni próbálnak ugyan, de már nem is tagadják, hogy bizony meglátszik az a tízenkét fölös kiló.

Szóval nemcsak a baba-mama kapcsolatról van itt szó, hanem a mama önértékelési válságáról is. Meg pl. arról, hogy 16 héttel ezelőtt, tehát a várva várt születési szabim első hetében tudtam meg, hogy egy jó év múlva meg fogják köszönni lelkiismeretes munkámat, mert az (mármint munka) akkorra már nem lesz, leépítések viszont igen, amibe az én pozícióm szerencsésen bele is esett. Persze hangsúlyozták, hogy ez tényleg nem azon múlott, hogy én hogy végzem a munkámat, csak azt mondjuk a hajamra is kenhetem…

Fentiek fényében összegezhetjük tehát, hogy nagyon nincs kedvem visszamenni. Persze biztos meg fogjuk szokni a dolgot és, amint rutint szerzünk ebben is, már nem lesz ez olyan vészes.

Meg csak volt valami alapja annak az UNICEF-felmérésnek, ami a holland gyerekeket hozta ki a legboldogabbnak a világon. Elvégre nem én vagyok itt az egyetlen dolgozó anyuka.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!