Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljön ez, hogy az az egy hónap anyukámmal ilyen veszettül gyorsan fog eltelni. Több, mint 1 hónapig volt itt anyukám, több, mint egy hónapja dolgozok megint és jó egy hónappal ezelőtt még azt gondoltam, miénk a világ minden ideje.

Október 30-án, amikor anyukámért a reptérre mentünk, még úgy voltam, mint a tücsök Misha kedvencéből, A tücsök meg a hangyákból, hogy “Hol van még a tél, a hó?” (J. Z. Nováktól amúgy, nagyon tuti kis sztori, ajánlom mindenkinek, aki néha nem tud már mit mesélgetni a gyereknek. Misha nyilván inkább a szavak dallamát élvezi, mint a történet tanulságos szálát, de értitek). Erre tessék, egy szempillantással később azon kapom magam, hogy hüppögve bandukolok haza a bölcsiből Pasi mellett, üres kézzel: se gyerek, se babakocsi.

Amikor először voltunk bölcsit látogatni, még alig voltam magamnál a szülés után: örültem, ha el tudtam vonszolni magam a bölcsiig meg vissza, anélkül, hogy úgy érezzem, kiszakad a belsőm. Pontosabban anélkül, hogy tényleg kiszakadna a belsőm, mert úgy éreztem, ki fog. Meg azért még borzasztóan sajnáltam is magam a szülés miatt és fáradt is voltam, meggyötört, szóval nem voltam a topon. Ekkor voltunk ott először és egészen Misha első napjáig, nem is. Az egész olyan távolinak tűnt, hogy fel sem fogtam a dolgot. Csak azt tudtam, jó lesz ott Mishának. Jobb, mint az a családi bölcsi, ahol akkor voltunk, amikor még kb. félidős terhes voltam és úgy éreztem, hogy még én is legszívesebben sikítva rohannék onnan haza az első 2 perc után, amíg a bölcsis nő belassulva, teljesen kiégett és monoton hangon ecseteli, hogy melyik nap hány gyerek van nála és vezet minket körbe a lepukkant hálókon, ahol mindenféle szedett-vedett öreg ágyacskák álltak, ahol a gyerekeknek jóízűen kellene aludniuk. Úgy nézett ki az egész, mint egy ősrégi úttörőtábor. Konkrétan sírógörcsöt kaptam, amikor abba gondoltam bele, hogy a gyerekemet hagyjam ott több, mint 2 percre, hetente kétszer, 4 éven át.

A másik bölcsit is ugyanakkor néztük meg, hónapokkal Misha születése előtt. Az inkább egy egyetemi kampuszra hasonlít. A méretéből kiindulva mindenképpen. Mondjuk lehet, azért is, mert abból az épületből alakították ki, ahol én diákkoromban laktam, amikor először jöttem ide, tanulni. Annyira nagy, barátságtalan és koszos volt az egész (ami valószínűleg akkor is nagy volt meg koszos, amikor én laktam ott, csak akkor ugye mások az ember prioritásai), hogy még a megboldogult fiatalkorom iránt érzett romantikus nosztalgia sem fedte el a tátongó hiányosságokat.  Még az sem segített, hogy Misha az én régi szobámban szunyókálhatott volna, mert abból lett kialakítva az egyik hálóhelyiség. Valahogy úgy éreztük, Misha ott max. egy sorszám lenne, egy hatalmas gyár random terméke. Több száz gyerek jár oda 0-tól 4 éves korig.

Szóval kerestünk egy kisebbet, egy barátságosabbat, egyet, ami hozzánk közelebb van, nem csak lelkileg, de tényleg egy sarokra tőlünk. A tulaj rém kedves, határozott fiatal hölgy, a gondozók szintúgy. Mármint kedvesek, csinosak és szemtelenül fiatalok. Meg is állapítottam, hogy tulajdonképpen nem is olyan nagy probléma, hogy én fogom hozni-vinni Mishát, mert Pasi korán kezd és kesőn végez, így marad nekem ez a megtisztelő feladat. Meg ezzel együtt a házasságom biztonsága.

November végén, egy borongós péntek reggelre volt megbeszélve, hogy Misha megy szokni. Mint sok egyebet, ezt sem különösebben variálják túl itt Hollandiában, mert Misha egyszer ment szokni, egy napra: tök egyedül, nem volt tökölés a fokozatos szoktatgatással, meg a hol van anya, hol nincs dologgal, hanem durr, bele a közepébe, rögtön egész napra, szülők nélkül.

Aznap reggel Misha úgy ébredt, mint máskor: türelmesen, elégedetten, jókedvűen. Csak én voltam tiszta melankólia, mert az én (alig négy hónapos) nagyfiam nem kisfiú többé. Egészen csütörtök estig sikerült ellöknöm magamtól a kisördögöt, aki próbált ugyan mindenfélét a fülembe suttogni, mégsem sikerült a tudatomig hatolnia. De ez péntek reggel valahogy már nem ment. Miután Misha bevágta a hajnali tejadagját, Pasi befektette közénk, hogy egy kicsit hármasban relaxáljunk még a nagy nap előtt. Ő (mármint Pasi) relaxált is, az ágy kb. felén, amiből egyenesen következik az, hogy én az ágy másik felén osztozhattam Mishával, aki – annak ellenére, hogy még csak szűk 7 kg és hatvanöt centi – egyáltalán nem relaxált, mitöbb elfoglalta az ágy ránk eső felének mintegy háromnegyedét. Én tehát egyensúlyoztam élére állítva egy kb 10-15 centis sávocskán (ami nem megy valami könnyen, tekintve, hogy a szülés óta határozottan nem 15 centis vagyok élére állítva). Mert, amikor éppen nem a nyálas kezét gyömöszölte a számba, akkor igyekezett úgy feküdni, hogy jól irányzott mozdulatokkal az én, anyatejtől duzzadó kebleimet  rugdossa, vidám visongatásokkal kísérve mindezt.

Én próbáltam altatgatni, nyugtatgatni, mégis én vagyok az anyja (Pasi aludt ugye), amikor is egyszer csak belém hasított a felismerés: őt mi a bölcsiben hagyjuk, egyedül, több órára (majdnem egy teljes napra) és nem fog ott ismerni senkit! Mi van, ha azt hiszi, elhagytuk? Mi van, ha azt hiszi, nem fogunk visszamenni érte? Mi van, ha azt hiszi, már nem szeretjük őt? Mi van, ha megrendül az ősbizalma? Vagy – ami még ennél is borzalmasabb –  mi van, ha annyira tetszik majd neki a bölcsi, hogy mondjuk nem akar többé hazajönni velünk és csak Juf Jaimy (ejtsd  jüf, a „néni” megfelelője pedagógus, tehát bölcsis gondozó, vagy iskolai tanító kontextusban – a szerk.) kell majd neki és tőlem már soha, de soha nem fogja elfogadni a tejet, a puszikat, a szeretetet? Mi van, ha Juf Jaimy nagy ívből tesz majd rá és ő egész nap egy sarokba parkolva ordít majd? Eszembe jutott egy ilyen Facebookos rémtörténet azzal kapcsolatban, hogy hagyjuk-e sírni a gyereket, vagy sem, azokról a romániai árvákról, akiket mindig hagytak sírni és egy idő után már nem is sírtak, csak beletörődtek keserű sorsukba és abba, hogy nem bízhatnak senkiben, hát inkább nem is jelentkeznek segítségért, így nem is sírnak többé.

Mindenféle rémtörténet körözött a fejemben, és a hajnal félhomályában nyeltem csöndben a könnyeimet, miközben a férjem vígan horkolt, Misha pedig mit sem sejtve gügyörészett mellettem és minden erejével azon munkálkodott, hogy övé legyen az ágy 80%-a. Nyilván ezt sem bántam, csak élveztem, hogy még otthon van a fiam.

Az ébredés utáni rutint lezongorázva természetesen nem értünk a bölcsibe pontosan a megbeszélt időpontban. Nem különösebben izgatott a dolog, ezen egyáltalán nem vagyok már hajlandó felpörgetni magam (Pasival ellentétben, aki ilyenkor mindig minimum egy válást helyez kilátásba, úgy, hogy én rohanok, mint a töketlen, hogy legyen a gyereknek minumum 3 garnitúra váltóruhája, 4-6 napi élelme, míg ő vígan elvonul a telefonjával a vécére egy olyan 40-45 percre, lehetőség szerint stratégialiag igen fontos pillanatokban, mert neki kérem bioritmusa van).

Gyalog mentünk, Misha a babakocsiban bebugyolálva, mint, aki fókavadászatra indul. Hadd lássák a jüfik (ez a a jüf kedveskedő többesszáma mellesleg – a szerk.), hogy nálunk mi a norma.

Anyukám megfigyelése szerint ugyanis Hollandiában a gyerekek mintegy 99%-a nem hord sapkát és/ vagy szezonnak megfelelő kabátot és/vagy cipőt és/vagy zoknit. Télen sem. A fennmaradó 1%-hoz pedig, akik igen, tuti hogy minimum 1 szülő nem hollandul szól. Az én gyerekemen bélelt füles sapka (annyira cuki benne, hogy meg kell zabálni!) pufidzseki, alatta pedig kényelmesen halmozva minden szakkönyv vesszőparipája: rétegek. Csak annyira, hogy ha a keze nyugalmi állapotban van, akkor is függőlegesen áll ki a kocsiból.

Misha nem is értette, miért megyünk már reggel sétálni, amikor mindig délután szoktunk, de szerintem úgy volt vele, hogy neki mindegy, minél hamarabb, annál jobb (imádja, ha rázza a popóját a kocsi).

Pasi tehát tök ideg volt, hogy elkésünk. Én persze tudom, hogy azért volt ideges, mert féltette Mishát. (Már napok óta azt hajtogatta, hogy „szegény Misha”, így). Természetesen tagad mindent.

Kullogtak elől a fiúk ketten, én meg mögöttük: a Kertvéros keskeny járdáin nem férünk el egymás mellett, ahol elférnénk, ott meg az autók állnak fel a járdára, mert az út is mindenhol olyan keskeny, hogy egy nagyobb autó már kaszálja a tükröket. Szóval ők elől, én mögöttük, közben olyan ideges vagyok, hogy ordítva éneklem a “Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút” kezdetű örökzöldet, Pasi nem tudja mire vélni a dolgot. Kicsit magamhoz téreve már én sem.

9:30-kor indultunk otthonról. 9:35-kor csengettünk a bölcsi ajtaján. Ez két dolog miatt fontos: egyrészt, mert (csak!) 5 percet késtünk, másrészt már biztosan tudom, hogy ha nagyon-nagyon eltököljük az időt, akkor akár 3 perc alatt is a bölcsiben teremhetünk. Ez fontos a tervezés miatt, ami életem meghatározó elemévé nőtte ki magát anyaságom 4 eddigi hónapjában. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egyetemi szintre hoztam magam a time management terén: én már nem ülök csak úgy le pl., hogy leüljek. Ha leülök, annak tuti, hogy van valami nagyon jó oka. Úgy, mint fejni, dolgozni (az irodában pihenem ki magam) vagy gyereket etetni. 

Egy kedves, fiatal, nalam jóval fiatalabb – mint kiderült, 24 (!!!) éves  tud ő egyáltalán gyerekre vigyázni?? –  jüfi nyitott ajtót, már várt bennünket. Kérdezte, hogy rögtön elhelyezzük-e Mishát a csoportszobában, vagy magunknál kívánjuk tartani a beszélgetés alatt. Pasi gondolkodás nélkül vágta rá, hogy Misha velünk tart a beszélgetés erejéig.

Cirka másfél órát diskuráltunk Misha szokásairól, a mi kívánságainkról, arról, hogy mit hogy szeretnénk, illetve, hogy szeretnénk-e, ha majd 1 éves kora után meleg vacsorát kapna (a hollandok ugyanis vacsorára esznek meleget) és érdekel-e bennünket a zenei oktatás és esetleg a táncóra, ami a bölcsiben mind elérhető. Konkrétan fogalmam sincs, hogy melyik kérdésre milyen választ adtunk, majd kiderül, amikor Misha magától fogja lenyomni a Metallica teljes repertoárját Pasi gitárján másfél évesen, vagy Halász Juditot hallva elkap egy cha-cha-chára a nappali közepén. Emellett szóba került az is, hogy a jüfinek Pasi nagyon ismerős valahonnan, amire ő nagy büszkén felelte, hogy ő előző életében szexi pultos volt a város egyik legismertebb szórakozóhelyén. Nem akartam kiábrándítani és nyilvánosan helyreigazítani, t.i., hogy amikor ő szexi pultos volt, a jüfi minden valószínűség szerint még alsó tagozatos lehetett. Hadd örüljön, hogy más is emlékszik rá szexi csapos korából, mint a felesége, aki ott szeretett bele halálosan és egy örök életre.

11 körül végeztünk csak a beszélgetéssel, vagyis ekkorra kellett lelkileg és fizikailag is leválnunk a gyerekről. Már, amennyire ez sikerült: én kb. 25 percen keresztül szaladtam vissza “csak még egy puszira”, amikor a jüfik finoman jelezték, hogy jobban tenném, ha elhagynám az objektumot, mert kénytelenek lesznek rendőrt hívatni.

Elindultunk hát kifelé, Pasi szeme is be volt párásodva, amit nehéz volt meglátni az én könnyfátylamon keresztül, de azért kiszúrtam. Ezt is tagadta persze, pedig én láttam és vállalom, akkor is, ha megfojt, amiért ezt leírtam.

Bőgve léptem ki az ajtón, hiába tudtam, hogy borzasztó jó dolga lesz ott neki, mégis annyira rossz volt otthagyni idegenekkel. Az, hogy milyen dolgokon aggodalmaskodtam, azt hiszem, bőven kitölt majd egy teljes bejegyzést, úgyhogy erre most nem is fogok nagyon részletesen kitérni.

Amit talán érdemes megjegyezni, hogy biztos voltam benne, hogy ez a bizonyos életem legborzasztóbb napja és, hogy annál rosszabb, mint amilyen, már nem is lehetne.

Miután hazaértünk, úgy döntöttünk, bemegyünk a városba a szüleimmel vásárolni. Dolgunk végeztével pedig úgy gondoltuk, megjutalmazhatjuk magunkat egy itallal, netán egy könnyű ebéddel. Mint kiderült, csak Pasi volt éhes (az ő ötlete is volt az egész), így csak ő rendelt magának ebédet. Mi anyukámmal úgy ítéltük, a szigorúan koffeinmentes kávé mellé jár nekünk egy-egy fél süti. Ilyen csokival bevont, tejszínhabbal töltött képviselőfánkféleség (Bosche bol, lehet guglizni) mellett döntöttünk, amiről Pasi nagy büszkén jelentette ki, hogy “tipikus holland”. Szegény anyukámat egy hónapon keresztül fárasztotta ezzel, szerencsére már nem úgy, hogy “tipikális” – egy időben meg volt győződve arról, hogy ha random angol, vagy holland szavak mögé ragasztja az -ális, vagy -us végződést, akkor ő magyarul beszél (így lett a háztartásunkban az útlevél egészen egyszerűen passportus, hogy csak egyet említsek a temérdek példa közül).

Szóval ülünk a tipikális holland étteremben és fogyasztjuk jóízűen a tipikális holland édességet, amikor nem bírom már tovább és kérem, menjünk haza, hogy minél hamarabb mehessünk Misháért. Pasi kéri a számlát, rettentő nyájas pincérnő hozza is készségesen. Pasi fizet, rettentő nyájas pincérnő pedig kedvesen rám néz és sok szerencsét kíván a továbbiakhoz. Én nem értem egészen, mire gondol, honnan tudja, hogy a gyerekem éppen a bölcsiben szokik. Úgyhogy – mivel igen értetlen képet vághattam – hozzáteszi a következőt: “Mikorra várod?”. Itt tényleg elvesztettem, úgyhogy feltettem a kérdést, hogy mit mikorra várok, de közben halványan derengeni kezdett, hogy mire is gondolhatott pontosan, mire ő a következőt kérdezte: “mikorra vagy kiírva?”. Konkrétan fordult velem egy párat a világ, majd székestül, asztalostul, fél képviselőfánkostul szerettem volna a föld alá süllyedni, de volt még annyi erőm, hogy azt mondjam, 4 hónappal ezelőttre, tekintve, hogy júliusban szültem és a gyerekem aznap van először a bölcsiben. Rettentő nyájas pincérnő sűrűn kérte az elnézést és magyarázta, hogy annyira nem is vagyok kövér, csak azért gondolta, mert olyan feltűnően simogattam a hasamat.

Persze, hogy simogattam, mert azzal jeleztem Pasinak, miért csak egy fitneszadag képviselőfánkot kérek (t.i. vigyázok az alakomra – hah!). Mellesleg, ha olyan lapos lett volna a hasam, mint lánykoromban, tuti, hogy meg sem fordul a fejében ilyesmi, de ezt már inkább nem is jegyeztem meg neki, mert a torkomban egyre felhalmozódó gombóc nem hagyott szóhoz jutni, úgyhogy csak vihogtam zavartan, idegesen, közben pedig legszívesebben elbujdokoltam volna, lehetőség szerint jó messzire.

Totálisan megzuhanva Misha hiányától meg a rettentő nyájas pincérnő igen jól irányzott gyomorrúgásától érkeztem Misháért a bölcsibe Pasival meg anyukámmal együtt, aki szintén nagyon aggódott, hogy legkisebb unokája teljesen elhagyatva zokog a családja után valamelyik sarokban.

Szerencsére nem így történt: fültől fülig érő vigyorral várt bennünket és a jüfik is rém boldogan újságolták, hogy egy percet nem sírt, viszont aludt 2 órát egyhuzamban. Meg is jegyezték, hogy minden vágyuk, hogy az összes baba így debütáljon, mert ők ilyet még nem láttak. (Itt a teljesség kedvéért azért hozzátenném, hogy otthon utoljára 2 hetes korában aludt nappal 2 órát egyben.)

Szóval ennek legalább örülhettünk. Mint annak is, hogy azóta is valahányszor mentem érte, mindig nagyon vidáman és kiegyensúlyozottan fogadott, nem pedig – ahogy én tartottam tőle – vörösre sírt szemekkel. Így azért nekünk is könnyebb őt reggel a bölcsiben hagyni. És azért nagyon úgy fest, hogy Misha a jüfik kedvence. Ahogy a szavukból kiveszem, versengenek azért, hogy ki foglalkozhasson vele. Ez természetesen nem is lep meg, és ha megérzésem nem csal, ez később is így lesz majd.

A pincérnő kérdésétől azóta is sokkos állapotban töltöm napjaim nagy részét. Talán egyszer majd arra is lesz időm, alkalmam, energiám, hogy lefogyjak.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!