Dirksné olyan a blogon, mint Columbo felesége. Mindig szó van róla, de soha nem látta még senki.  

Pasi és immár Misha mellett természetesen ő a legnépszerűbb szereplője történeteimnek. És mivel mindig beszélek róla, de még soha nem mutattam meg, ma végre lehull a lepel! Mindenki, aki valaha is tudni szerette volna, hogy hogy is néz ki a mi Dirksnénk, ma végre választ kaphat minden kérdésére.  

Fontos megjegyezni, hogy aki szeretne megmaradni a boldog tudatlanság könnyű állapotában, az NE GÖRGESSEN le a bejegyzés aljára!

 

Dirksné betöltötte a 94-et. Kb. 2 hónapja hívott fel és közölte, hogy ezúttal nem otthon ünnepli a születésnapját, hanem egy hozzánk közeli sörözőben, mert nincs neki semmi kedve ahhoz, hogy 6 turnusban fogadja az összes vendéget meg külöben is, szervezzék csak meg a gyerekei a szülinapi buliját. Nem a felhajtás miatt, pusztán a praktikum szempontjából volt ez jó megoldás, tényleg. Nem flancol ő szívesen, de kinek jó az, hogy ott nyomorogjunk abban a kis lakásban. El sem férünk annyian. Bennünket is vár szeretettel. Ajándék nem kell.

Így éltünk mi egy teljes hónapon keresztül: izgalomban, tudván, hogy Dirksné születésnapjára megyünk az Ome Janba (Jan bácsi, ez a söröző neve), ahol mellesleg a lakodalmát, majd aranylakodalmát is ülte, mitöbb hintóval érkezett. Mindkét alkalommal. Persze nem kell neki a felhajtás, de ha a gyerekek megszervezték, hogy hintó menjen értük az aranylakodalmukon is, hát ugyan miért ne, nem? Persze el tudom képzelni, milyen hideg van egy hintón januárban, de a gyerekek kedvéért… Meg amúgy is itt van nem messze. Szerencsére vissza tudott még szaladni a bundájáért, amikor meghallotta a lódobogást az utcában.

Mi óriási izgalommal vártuk az eseményt, egyszer még telefonáltam is Dirksnének, hogy megkérdezzem, hánytól vár bennünket vasárnap. Itt a hangsúly a vasárnapon volt. Nem akartam direkte rákérdezni, de komolyan nem voltam biztos abban, hogy szombatot, vagy vasárnapot mondott. Mert van az a jelenség, hogy ha az embernek fontos (de nagyon fontos!) jelenése van valahol, és hajlamos pánikba esni, hogy biztos, aznap volt-e, amire emlékszik, mert mi van, ha pl. mégis szombaton ünnepel és mi meg vasárnap állunk ott családilag, kipuccosítva, egy akkora csokor virággal, mint a kertvárosi templom (ami a Jan bácsival szemben van), amikor pl. a söröző munkatársai éppen az előző esti buli romjait takarítják, beleértve a konfettit, Dirksné particsákóját, a padlóra locsolt sört meg a szanaszét lövöldözött pezsgősdugókat, hogy mást ne említsek.

Ez a parám azóta van egyébként, amióta egyszer a tényleges indulásomnál kereken egy hónappal korábban jelentem meg az amszterdami repülőtéren és már majdnem ráborítottam a check-in pultot a repülőtéri kisasszonyra, amiért nem volt képes megtalálni a nevemet az aznapi listán, amikor is büszkén közölte, hogy meg is van a hiba: a jegyem szeptember 23-ra szól. A probléma csak az volt, hogy én augusztus 23-án vertem a pultot. Nem volt para, végül a fél vesémért válthattam még jegyet arra a járatra, amelyikkel utazni kívántam.

Szóval megtudtam, amit meg akartam tudni, valóban jól emlékeztem, vasárnapra szólt a meghívás. Emellett persze volt szerencsém megtudni egy csomó minden mást is, pl. hogy ki kivel csinálta az utcában 40 évvel ezelőtt és hogy mennyibe is került pontosan a szemközti ház homlokzatának a felújítása. Épp csak arra nem kaptam választ, hogy miből volt pénze a tulajdonosnak egyedülálló nőként egy ilyen kaliberű felújításra. Meg, hogy ki a számlavezető bankja és hány százalékot kamatozik a spórolt pénze.

Lényeg a lényeg, izgatottan vártam az eseményt, szombat éjjel már alig bírtam aludni. Először azt hittem, az este folyamán elfogyasztott mexikói kaja miatt, később azt, hogy azért nem, mert Misha sem aludt (biztos az izgalomtól volt másfél hétig megfázva). Majd pedig voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, azért, mert Pasi a fergeteges bulizásból előre tekintve küldött éjjeli háromkor egy üzenetet, hogy megkérjen, tegyek majd ki egy kulcsot a bejárat elé, mert hogy neki sajnos már nincs. Mármint kulcsa. Meg pénztárcája, bankkártyája, jogosítványa és biztosítási kártyája. Viszont van még 5% aksija a telefonján, így sajnos nem fug tudni hazaszólni, amikor az otthonunk közelében jár (előreláthatólag hajnali 5 magasságában). A megmaradt 5% aksit mellesleg arra használta, hogy bánatos kutya tekintetű szelfiket küldözgessen magáról és cimborájáról, akinek meg a kabátja tűnt el titokzatos módon egy belvárosi szórakozóhely ruhatárából. Kétségtelenül remekül szórakoztak.

Végül arra is megkért, hogy ne rá legyek mérges, mert őt bizony meglopták.  

Nem-nem, biztos, hogy nem ezek miatt nem tudtam aludni, már tudom, hogy a Dirksné közelgő bulija által érzett izgalom miatt nem ment a dolog. Olyan izgalom volt ez, mint amikor először megy valaki az új párja családjához. Hogy vajon mit fognak szólni, és elég okos vagyok-e és elég szép-e és elég csinos-e és uramistenmitvegyekfel, nincsegygöncöm!

A vasárnap nagyjából ebben a szellemben telt. Készültünk ezerrel Dirksné bulijára, már majdnem bekönyörögtem magam a fodrászához is, aki házhoz jár és Dirksné kedvéért még a buli előtt, vasárnap délelőtt is bevállal egy mosás-szárítást, mert az ünnepelt az nézzen ki remekül a 94. szülinapi buliján. (Jobban, mint én a közelgő harminckettediken, ezt már előre tudom.)

Dirksné fodrásza egyébként egy 40-es férfi, aki egy durván rózsaszín Fiat 500-assal jár és maga is a férfiakat kedveli. Dirksnét ez cseppet sem zavarja, mitöbb, mivel már évek óta ő a fodrásza, még a kandalló párkányára is kitette a képét (amin nőnek öltözve revüzik a partnerével), közvetlenül a Misháé mellé, amit Mikulásra adtunk neki. Most tutira azt hiszitek, hogy kamuzok, pedig nem! Dirksné egy szuper fej, felvilágosodott úrihölgy! Vannak neki egyébként meleg barátai is, akikkel összejár. Mármint a fodrászán kívül. Ezeket a kis érdekességeket mindig egy különleges alkalomra tartogattam. Hát, tessék. Mi lehet különlegesebb alkalom, mint Dirksné szülinapi beszámolója (egy hónappal esemény után)?

Szóval nem tudtam pontosan, hogy milyen buli lesz ez meg mit illik majd felvenni, de azt azért sejtettem, hogy Pasi az esküvői öltönyével viszonylag túlteljesíti a normát.

Végül, alig néhány lábon kihordott idegösszeomlás után mindhárman felöltöztünk csinosan, ahogy illik megjelenni. A legtöbb fejtörést nyilván nem a saját fizimiskám, hanem Misha öltözéke okozta, mert ilyenkor azért befigyel a kísértés, hogy minél cukibban öltöztessem fel (mint egy minifelnőttet ugye) és amikor elkészül, akkor mindig (extra) meg akarom zabálni, mert olyan cuki, ahogy pislog kifelé a kisfelnőtt szereléséből (és nem érti, miért bőg már megint az anyja).  

Szóval elindultunk, viszonylag időben, Misha is csak két szerelést bukott le. (Hogy van az, hogy mindig, mondom, MINDIG akkor bukik, amikor éppen el akarunk indulni vagy ÉPPEN ráadtam a ruháját, amiben nyilvánosan kellene megjelennie??) Én nyilván hónaljtól térdhajlatig izzadva, a hajam csatakosan, az idegvégződéseim pedig rongyosak. Pasinak megint sikerült megőriznie a hidegvérét és élére vasalt küllemel elhagynia az objektumot, mondjuk lehet, hogy azért, mert még arra is jutott ideje, hogy Misha kempingágyát összeszerelje “tesztelés” céljából (erről mellesleg írok majd külön is, szóljatok rám!), míg én, mint a mérgezett egér pakoltam Misha túlélőcsomagját, végül pedig a “még mindig nem vagy kész?!” c. kommentárt is bezsebelhettem. Nyilván nem hagytam szó nélkül az incidenst, azóta már nem csak én csomagolom be a gyereket. Már erre jó volt Dirksné születésnapja.

Szóval berobogtunk a helyre, sok sok külön termük van, kisebb erőfeszítés árán megtaláltuk azt, aminek az ajtaja elé ki volt írva egy táblára, hogy “Dirks Mama“. A terem rogyásig tömve emberekkel. Beléptünk, nagyon kedvesen, lelkesen fogadtak bennünket, egyből a kezünkbe nyomtak egy pohár valamit és mindenki egyből kérdezte, hogy akkor mi ugye a szomszédok vagyunk. Miután jeleztük, hogy igen és kedélyesen elcsevegtünk a család különböző tagjaival Misháról meg Dirksnéről, rendre jöttek a “nem is hallani az akcentusodon, hogy külföldi vagy” és ehhez hasonló bókok meg a “milyen az éghajlat Magyarországon?”, illetve az örök kedvenc, a “voltam egyszer Prágában” típusú, a zátonyra futni készülő beszélgetéseket menteni hivatott spontán kommentárok.

Megismerkedtünk Dirksné mind a 6 gyerekével (már, akiket még nem ismertünk – összesen még 2 db-ot) és száz unokájával meg millió dédunokájával. Konkrétan fogalmam nincs, hogy hogyan tartja őket számon és hogyan képes emlékezni a neveikre ÉS még a születésnapjaikra IS. Meg arra, hogy ki kihez tartozik.

Gratuláltunk az ünnepeltnek, átnyújtottuk a virágot meg a kézműves bonbont (nem az én kezem műve!), meghallgattuk a dörgedelmeit, hogy megmondta, hogy nem kell ajándék és megismerkedtünk a barátnőivel is, akiket a tornáról (!) ismer, ahová még mindig (!!) mindannyian minden héten (!!!) járnak.

Csacsogtunk még egy keveset, közben Mishát leparkoltuk egy sarokba, mert a Pasi által összerakott és tesztelt kempingágyban olyan mély álomba szenderült, hogy nemcsak azt nem vette észre, hogy kivettük belőle, ráadtuk a kabátot és a babakocsiba tettük, majd elsétáltunk vele a sörözőig, de még azt sem, hogy beléptünk a Dirks Mama termébe, ahol a bulihnagulat már a tetőfokára hágott és több száz hangos Dirks ünnepelte a nagyit.

Ebben a nagy zajban aludt a gyerek mintegy 2 órát összesen, míg otthon már attól felriad, hogy véletlenül nyikorgós padlódeszkára lépünk 3 helyiséggel odébb… Szóval ez a buli arra is igen remek volt, hogy szegény gyerek végre abban a jó kis zajban (több száz Dirks pihentető zsizsegésére)  aludhassa ki magát, amit otthon nem kap meg. Zene mellesleg nem szólt, ha igen, elnyomták a Dirksek, mert nem emlékszem semmi ilyesmire.

A legdurvább az, hogy azzal a szent elhatározással indultam el a buliba, hogy én majd mindent dokumentálni fogok meg szelfizni Dirksnével meg minimum 5 random családtagjával. Ehhez képest úgy meg voltam illetődve, mint egy félénk kisnyuszi, aki még mukkanni sem mer. Továbbá annyira szemmel tartottak a Dirksek (t.i. kinek van annyi türelme a nagyihoz, hogy nem csak, hogy még mindig mellette lakik, de még szívességeket is megtesz neki sőt olykor ajándékokat is ad), hogy lapultam, mint szar a fűben totál ciki lett volna nekiállni szelfizni, vagy csak úgy fotózni.

Senki nem hitte el nekem mellesleg, hogy én nagyon szívesen beszélgetek a Dirks Mamával. Jó, tény, hogy néha azért nem “hallom meg” a telefont, mert tudom, hogy ha felveszem, aznap már semmi mást nem tudok csinálni. Engem mondjuk az kimondottan meglepett, hogy az egyik unokája már több, mint egy éve lakik a szomszéd utcában és még egyszer sem volt azóta látogatóban a nagymamájánál.

Erről az unokájáról Dirksné mellesleg az alábbit súgta a fülembe: “igen, itt lakik a szomszéd utcában, tavaly költözött össze a barátjával. Elvált ember, van egy kislánya is. Mert megmondtam neki, hogy kislányom, elmúltál már 35, várhatsz még a hercegre a fehér lovon, de vigyázz, nehogy túl sokáig válogass! Erre ezzel állít haza.” Meg kell jegyeznem, hogy “ez” nem is olyan rossz pasi. No, nem olyan csinos és jóképű, mint az enyém, de, hogy úgy hívjuk, “ez”, az azért egy enyhe túlzás… Oké, most, hogy leírtam a sztorit, lehet, hogy nekem sem lenne annyira kedvem önkéntesen leezeltetni meg a földbe döngöltetni életem új szerelmét.

Szerencsére mi nem vagyunk család, úgyhogy engem nem kritizál. Legalább is nem bele az arcomba. Persze biztosan megvannak a maga konklúziói egy-egy látogatás után, pl., hogy a kávéhoz felszolgált kekszet csak kistányérra teszem, és nem adok hozzá szalvétát (mert nincs mindig otthon….) meg, hogy a kávéjába még a kávéfőzőnél beleteszem az édesitőt és nem ezüsttálcán szolgálom fel, mint ahogy az illene. Továbbá, hogy a kávét alátét (!!!) nélkül teszem le az asztalra. Vagy, hogy amikor kávézni jön hozzánk, szépen felöltözök ugyan, de papucsban fogadom és nem körömcipőben. Így hirtelen ennyi jut az eszembe, mert a karácsonyfát idén először időben szedtük le. Igaz, a karácsonyi ajtódíszt csak egy nappal később.

Lényeg a lényeg, szelfizni ciki lett volna, viszont mivel megígértem nektek, kedves olvasók, hogy addig el nem jövünk a buliról, amíg meg nem örökítettük a Kertváros Királynőjét, tehát egyszerűen fogtam magam, és belenyomtam Pasi kezébe a telefonomat, hogy készítsen rólunk egy előnyös felvételt.

Pasi, aki egy cseppet sem esik zavarba, ha a vállalatom elnökasszonyával szottyan kedve fényképezkednie, annyira volt csak ideges, hogy ezt az egy, igen silány minőségű képet készítette el, majd felhúzta a nyúlcipőt és hazamenekítette családját az oroszlán barlangjából.

Szerintem pedig igen jó kis buli volt ez. És mondhatok bármit róla, én csípem Dirksnét. Kicsit félek tőle, de azért kedvelem. És az a kis félelem nem árt senkinek. Így legalább rendes a házunk tája.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!