Misha már elmúlt hat hónapos, én pedig 3 hónapja dolgozom újra. Gyakran kérdezitek, hogy megszoktam-e már a helyzetet, hogy hogyan oldjuk meg a dolgot, hogy bírom-e, de ami talán legtöbbeteket érdekel, elfogadtam-e már azt, hogy ilyen hamar lettem dolgozó anyuka.

3 hónappal ezelőtt nem tudtam abbahagyni a bőgést, ha arra gondoltam, hogy másokra és/ vagy itthon kell hagynom a gyerekemet azért, hogy újból dolgozni menjek. Ennek hangot is adtam, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, milyen lesz úgy az élet.

Kaptam egyébként hideget is, meleget is ezért, meg a “milyen anya az ilyen”-től kezdve a “meg sem érdemli az ilyen, hogy gyereke legyen”-en át a “felelőtlen gyerekvállalás netovábbjáig” mindent. Hirtelen úgy tűnt, hogy a világ összes többi szülője (és nem szülője) mindent jobban tud nálunk, de leginkább a mi családi, szociális és anyagi helyzetünkben tűntek felettébb jártasnak a kedves hozzászólók és úgy tűnt, mindenki más jobb szülői hátteret tudna biztosítani a mi szegény gyerekünknek, aki “cseppet sincs szeretve”.

Ezt a bejegyzést mégsem arra fogom pazarolni, hogy elmagyarázzam (azoknak, akikre amúgy egy szikrányit sem tartozik és fogalmuk sincs, hogy hogyan is mennek itt a dolgok), miért mentem vissza dolgozni 3 hónappal szülés után. Egy országban, ahol ez a normális, elfogadott, és – hacsak nem jegybanki elnök a papa – kb. az egyetlen járható út is anyagilag egy átlagos család számára. Mondom, ezt nem fogom magyarázni.

Nem, ebben a bejegyzésben azt mesélem el, hogy hogyan telnek a mindennapjaink, dolgozó szülőkként. A világ legtökéletesebb, nagyon is szeretett gyermekének dolgozó szüleiként, hogy pontosak legyünk. Készüljetek, nem lesz rövid. Mondjuk a hét sem az.

Valahol tudtam, hogy menni fog ez nekünk. Egy országban, ahol inkább attól vagy más, ha 3 hónapnál tovább maradsz otthon a gyerekeddel, ahol mindkét szülőnek lehetősége van valamennyire rugalmas munkaidőbeosztásra, ahol másoknak is megy a dolog, akár 2-3 kicsi gyerekkel is (tetemes mennyiségű többgyerekes család él itt túl), ahol nem tudom hány millió gyerek nőtt már fel hasonló körülmények között, aztán tessék, nem lett mind sérült lelkű szociopata, mitöbb még a legboldogabb gyerekek hírében is állnak. Ha pedig többgyerekeseknek is sikerül, hát majd nekünk is fog valahogy. Nagyon féltem tőle, jobban, mint a tűztől, de rá kellett jönnöm, feleslegesen. Mármint nagyjából feleslegesen.

Szerencsénk van, mert Misha csak heti 2 napra “kényszerül” igénybe venni a bölcsis ellátást. A szülők részmunkaidős foglalkoztatását támogatják. Vagy, ha anyagilag nem is támogatják (nem kompenzálják a kieső napok kieső fizetését a néhány évvel ezelőtti gyakorlattal ellentétben), törvény szerint nem tagadhatják meg a szülőktől (anyától, apától egyaránt), hogy igénybe vehessék azt a fejenként ezervalahány órányi fizetés nélküli szabadságot, ami mellett megmarad a teljes munkaidős munkaviszony és épül a nyugdíjalap, viszont van lehetőség azt mondani, hogy hetente ennyi, vagy annyi órát (vagy napot) marad otthon a gyerekkel, majd pedig, ha már suliba jár például, az eredeti, szerződésben rögzített óraszámban térhet vissza.

Én most így 4 napot dolgozom. A hét első 4 napját. Azt mind 8 órában. Pasi is négyet, ő négy hosszú napot, így szerdán szabad (a fent említett szabi igénybevétele nélkül, mert erre is van lehetőség némelyik munkáltatónál).

Misha tehát 2 napot megy bölcsibe egy héten. Szerintem ennyi belefér. Már a kötődés-szülőktől való elidegenedés-ősbizalomban való megrendülés háromszöge szempontjából. Az elmúlt majdnem 3 hónapban még egyszer sem vettem észre, hogy Mishát traumatizálná a heti 2 nap bölcsi. Sőt! Kimondottan jó hangulatban fogad mindig, ha megyek érte. A jüfikért oda van, azt pedig mondanom sem kell, hogy ő a kedvencük (kinek ne ő lenne a kedvence???). Először egy (az első) bölcsis nap után hallottam pl. igazán kacagni: hosszan, meggyőzően, gurgulázva, amikor meglátott engem. Nem úgy tűnt, hogy megrendült volna bármilyen bizalom benne, vagy sanyargott volna egész nap. Azóta sem. Eddig még mindig pont annyira boldog attól, hogy lát bennünket, mint bármikor. Viszont nem tart idegenektől és kimondottan csípi a többi gyereket. A nagyobbakat is. Különösen a nagyobbakat. Mindemellett pedig Misha szerintem tök jó bölcsibe jár. Nagyon jópofák a jüfik és mindig van egy valaki, aki csak a picikkel foglalkozik. Minden nap írnak egy történetet a napról a naplójába, vagy beragasztanak egy képet róla és pl. a kedvenc jüfiről. És még babatorna is van.

Persze az, hogy ilyen jól mennek a dolgok nem azt jelenti, hogy nincs káosz nálunk. Mert káosz azért van. Mindig. December eleje óta érzem úgy igazán, hogy az egész hét egy nagy rohanás. És nem csak én rohanok meg Pasi, hanem főleg a napok, a hetek. Persze leggyorsabban a hétvégék… Tudjuk ugye, azok a napok, amikor az ember lazít meg pihen meg mindent lassabban csinál és főleg azt, amihez éppen kedve van. (AHA!)

Számomra a hétvége vége (vagyis a vég kezdete) vasárnap délután jön el. Én mindig is gyűlöltem a vasárnapokat. A vasárnapoknál úgy ánblokk meg csak két dolgot utáltam jobban mindig is: a vasárnap délutánt meg a vasárnap estét.

Amióta ismét dolgozom, ha lehet, még jobban utálom a vasárnapokat. Akkor indul be a taposómalom ugyanis. Pontosabban akkor újra rohamtempóban kell operálni. Akkor már nem tudjuk homokba dugni a fejünket.  Elkezdek főzni a hétre. Magunknak és Mishának is. Nagyjából összepakoljuk a cuccait a bölcsire. Kifőzök ezt-azt. Kiadagolom, lefagyasztom Misha főzelékét egész hétre. Lélekben elkezdek parázni a hétfő reggeli rohanástól. A szunditól, a fürdőszobán való örökös pankrációnktól.

Hétfő reggel pedig úgy kezdem a hetet, mintha az gyermektelen életem péntek reggele lenne: a hétvégét várva. Felváltva kelünk hajnalban (ez háromnegyed öt és hat között bármi lehet, de inkább öt, mint hat) Mishához: egyik hajnal a Pasié, másik az enyém. Aztán (hatalmas mázli) szépen alszik tovább. Már Misha. Ha nagyon fáradtak vagyunk, mi is.

A bölcsi az én reszortom. Pasi korán kezd és későn végez, hogy a szerdái szabadok lehessenek és itthon maradhasson Mishával. Úgyhogy Mishát én ébresztem, én öltöztetem, én készítem össze, tolom el a bölcsiig és adom le az éppen ügyeletes jüfinek. Mázli, hogy Misha tényleg alszik addig, amíg fel nem ébresztem, hogy addig mi “nyugodtan” tudjunk készülődni. Mázli, hogy az ébredés után is szépen várja, hogy sorra kerüljön. Hogy olyan türelme van, ami nekem soha nem volt.

Szóval reggeli (nekem), kávé (nekem-nekem-nekem!), fogyókúrás ebéd összekészítése (nekem), laptop autóba ki, hogy azért már ne kelljen bekavircolnom, miután visszaértem a bölcsiből (az más kérdés, hogy ennek ellenére is 10-ből 9 alkalommal visszakavircolok, mert nem tudom biztosan, hogy kihúztam-e a vasalót, hajvasalót, kikapcsoltam-e a tűzhelyt meg a sütőt, bezártam-e a hátsó ajtót stb.).

Az első adandó ajtónyitással Recsi természetesen kiszökik. Kistálka kajával, vízzel ki, hogy ne pusztuljon éhen egész nap, mert (Dirksné szerint botrányos, talán tényleg az) cicaajtónk az még mindig nincs.

Misha közben elveszti mégsem olyan végtelen türelmét és követeli (megjegyzem, tök jogosan), hogy kivegyem járókából/ etetőszékből/ kisszékből. Ekkorra már hatszor izzadtam le és fog el valamilyen megmagyarázhatatlan pánik. Persze lehet, hogy inkább attól a hirtelen bevitt, koffeinmennyiségtől, amitől egy egészséges elefánt is szívdobogást kapna. (Ja, január eleje óta nincs már tejem. Mielőtt valaki bevitet a gyerek koffeinnel való veszélyeztetéséért.)

Kiveszem Mishát, karra ültetem és próbálom úgy nem elfelejteni a cuccainak legalább csak felét: váltóruha, ha netán baleset érné, cumi (itthon annyira nincs ráfüggve, de valahogy mindig hazakeveredik vele… A bölcsiben állítólag csak így tud aludni… mondjuk több olyan dolgot csinál a bölcsiben, amit itthon nem – például alszik délután), Stephan úr (Misha nyuszija, akit nagyon szeret és mindig megrónak a jüfik, ha nem visszük), napló (hogy fel tudják jegyezni a gondozók, hogy milyen felejthetetlen napjuk volt ismét Mishának köszönhetően), amibe még be kell írni az aznapra aktuális tudnivalókat: hánykor kelt, hánykor evett és mennyit, hánykor kapja az utolsó, bölcsiben elfogyasztandó tejcsit és hánykor kapja meg a főzeléket. Basszus! Főzelék! Még ki kell szedni a fagyasztóból (mert csak fagyasztva lehet bevinni kaját a gyereknek), betenni kisdobozba, kisdobozt zacskóba, zacskóra ráírni, kié a cucc, mi van benne, mikor készült. Mire indulhatnánk, Misha kakil még egyet. Csinálhatok ugye úgy, mintha út közben történt volna a dolog és nézhetnék értetlenül, hogy otthon még minden oké volt, de milyen anya lennék akkor? Úgyhogy én már télikabátban (és idegállapotban) gyorsan pelust cserélek. Már Mishának.

Elindulunk. Huh! Nem is volt ez olyan vészes! A kertek alatt 5-6 perc alatt a bölcsiben tudunk lenni. Az nekem, Misha és babakocsi nélkül, magas sarkúban kb. 3-4 perc visszafelé. Azért járunk babakocsistul, mert Misha még sokszor nem akar a bölcsis kiságyban aludni. Viszont nagyon jókat durmol a saját verdájában. És így el tud menni a nagyokkal sétálni.

Még időben vagyunk. Kábé. (Fél 8 előtt nem lehet vinni a gyereket, jut eszembe. Úgyhogy, ha akarnék se nagyon indulhatnék korábban.) Fél 9 előtt soha nem tervezek be meetinget hétfőn és kedden, sosem tudni, mi lesz a reggeleimmel.

Amint beérünk a bölcsibe, meglátom a Szülői Munkaközösség (továbbiakban Eszemká) által gondosan kihelyezett postaládát az előtérben, amibe a gondozók szülinapjának, gyermekáldásának, házasságkötésének stb. esetére gyűjtik a szülők éves ajándékhozzájárulását. Már azon szülőkét, akik rendesek, nem kaotikusak és nem felejtik el ezt minden alkalommal. Én megint, mint minden nap, még mielőtt levetkőztetem Mishát, gyorsan elsüllyedek a föld alá, hogy  már 3 hónapja jár oda a gyerek és még mindig nem voltam képes adakozni. Annyi (lenne!!) a dolgom, hogy beteszek 10 eurót egy nyomorult borítékba, arra ráírom Misha nevét, a lezárt borítékot pedig bedobom abba a szemét postaládába, ami minden alkalommal konfrontál a feledékenységemmel. Ehelyett persze mindig csak lapítok, mint sz*r a fűben, mert nem tudom, hogy kik az Eszemká tagjai (de gyanítom, hogy ők mindig mindenhova időben érkeznek és nem csapzottan, soha nem felejtenek el semmit és főleg: SOHA nem felejtenék el befizetni az ajándékpénzt), azt viszont biztosan tudom, hogy az Eszemká minden tagja pontosan tudja, hogy ki vagyok én és azt is, hogy még mindig nem adakoztam. Érzem minden eszemkásnak vélt anyuka (hirtelen mindenki gyanús!) rosszalló tekintetét átfúródni a télikabátom vastag szövetén, amibe mellesleg akkorra már nyolcadjára izzadtam bele. Hirtelen úgy érzem, már a bölcsis gondozók is tudják, hogy három hónapja bliccelem el az ajándékpénzt (pedig ők erről elvileg nem is tudhatnak, mert az nekik van kitalálva ugye, de biztos vagyok benne, hogy az Eszemká jelezte már, hogy Janssenék egy rongy, hálátlan banda, akik még arra sem képesek, hogy egy jelképes összeggel meghálálják a gondozók önzetlen törödését és csak hordják ide a gyereket jelképesnek mondjuk egy cseppet sem nevezhető összegért havonta). 

Kicsomagolom Mishát, mert biztos, ami biztos, rétegesen felöltöztetem minden nap (hiszen sosem tudni, hogy éppen babatorna, vagy bálnavadászat van az aktuális délutáni programon), átnyújtom őt is meg a teljes napi csomagot valamelyik gondozónak, elmondom pontosan ugyanazt, amit a naplójába is beleírtam már, majd, mivel általában mindig kérdeznek is valamit, megvárom azt is, amíg feljegyezik mindazt, amit egyszer már leírtam, egyszer pedig elmondtam. Végül pedig elgondolkodom magamban azon, hogy akkor minek kell mindent felírnom a naplójába is. Visszaszaladok még egy puszira és már rohanhatok is tovább, hazafelé, hogy csak beugorjak az autóba és diszkrét kerékcsikorgással felrázzam a Kertváros esetleg még szendergő nyugdíjasait.

Pontosabban csak ugranék, mert mire hazaérek, Recsi már kétségbeesetten kering a bejárati ajtó előtt és készíti fel magát lelkileg a biztos éh- és/ vagy fagyhalálra, ami aznap fogja érni ugye, mert ki van zárva a családi fészekből. Arra nincs elég időm, hogy elmagyarázzam neki, hogy a sufniajtót nyitva hagytam, a tálkáit pedig vízzel, kajával együtt az ideiglenes cicafekhelye mellé helyeztem és neki csak meg kellene kerülnie a házat. Úgyhogy inkább beengedem, visszarobogok a házon keresztül a sufniba, összeszedem az összes, túléléshez feltétlenül szükséges kellékét, bezárom a sufni ajtaját, még egyszer leellenőrzöm, hogy kihúztam-e a vasalót/ hajvasalót, kikapcsoltam-e a tűzhelyt meg a sütőt, bezártam-e minden ajtót stb.

Amikor végzek a napi formagyakorlattal, beülök a kocsiba, felnyomom a klímát (télen, mínúsz 10 fokban is!), mert akkorra már tényleg nem is tudom megmondani, hányszor izzadtam le, majd elszáguldok a munkahelyemre. A többiek akkortájt szállingózak be, ébredeznek, kortyolgatják az első kávéjukat (jegyzik meg jópofán, hogy úgy érkezek, mint egy sebzett vad, én közben mosolyogva fogadom a “bókokat” és azzal kompenzálok, hogy fejben jól arcul rúgom mindet). Negyed 9. Én akkorra lenyomtam egy fél műszakot.

A munkámról most nem fogok mesélni. Nem is érdekes. Mondhatnánk, hogy ott pihenem ki magam, de azt mégsem illik. Maradjunk annyiban, hogy hamar eltelik a nap. Nem tudom egyébként, hogy hogy van ez, de az az érzésem, hogy a munkatársaim és partnereim mintegy 90%-a délután fél 5 magasságában tér magához és jön rá, hogy aznap még semmit nem csinált, úgyhogy nagyjából fél 5 és háromnegyed 5 között szoktak befutni a halaszthatatlan, “ha lehet, tegnapelőttre legyen kész” típusú feladatok. Úgyhogy egy-két igazán halk, a női mosdóban elkövetett zsebdühroham után végül megint tök későn szedem össze magam, hogy elinduljak Misháért. (Nem jellemző rám egyébként a 9-től 5-ig munkamentalitás, de hétfőn és kedden kicsit rá vagyok kényszerítve.)

Úgyhogy rohanok tovább: kivédhetetlen nindzsaharcosként próbálok megszabadulni bárkitől, akire kifelé menet a lépcsőházban, vagy a liftben jöhet rá a szóf*sás. A gyerekeket egyébként este fél hétig lehet felvenni a bölcsiben. Ezt természetesen soha nem szoktam kivárni, úgyhogy még a “nagyvezírt” is könnyedén leszerelem egy szépestétholnaptalálkozunkkal. Misha előtt előfordult, hogy fél hatkor indultam el kifelé egy munkatársammal és 8-ra értem haza és határozottan nem azért, mert nekem volt közlendőm. 

Nap végére már úgy hiányzik a fiam, hogy másra nem is gondolok. Hazaszáguldok. A reggeli indulásom után az esti érkezésem sem a legdiszkrétebb. Gyakorlatilag egy kézifékes kanyarral parkolom le a kocsit a ház előtt és mintha éppen felrobbanni készülne, szállok ki belőle és hagyom el futólépésben az utcát.

 

 

 

Az igazi száguldás (hihetetlen, vagy sem) csak ezután kezdődik: gyorsan haza, kis szerencsével Misha pont jó időben evett ahhoz, hogy elég türelme legyen kivárni, hogy előkészítsem a saját vacsinkat. Közben megbeszéljük a napot. Ő a kisszékéből magyaráz nekem, én a konyhából hallgatom és ki-kiszaladok hozzá és megint, ezredjére is jól összepuszilgatom. Majd, amikor minden sínen, ki is veszem, majmos szőnyegelünk, vagy játszunk egyet a járókában. Mikor mihez van kedve. Közben hazaér Pasi is. Az még egy csodás jelenet. Ahogy meglátja egymást a két fiú! Misha produkál egy fültől fülig mosolyt, Pasi meg néz rám büszkén. Én pedig rájuk vissza.(Hogy lehet ennyire szeretni? )

Megvacsizunk gyorsan. A komótos, ráérős étkezések még mindig nem tértek vissza az életünkbe és azt hiszem, egy jó darabig nem is fognak. Misha az etetőszékéből “asszisztál” (ledobálja a játékait a földre, mi pedig szedegetjük fel neki).

Aki hamarabb belapátolja a kajáját (általában ebben is naponta váltjuk egymást), az felviszi Mishát még egy kötetlen esti mókára. Aki később végez, az előkészíti a cumisüveget, tápszert, kádat, összefogja az esti logisztikát. Végül a játszós szülő fogja Mishát megetetni, ágyba tenni, altatni, hogy a másik eltüntesse a fürdés és vacsi nyomait. Így osztottuk be a dolgot és remekül működik. Például azért, mert így mindketten egyenlő arányban vesszük ki a részünket a feladatokból. És Misha is értékeli, hogy nem mindig csak az én arcomat kell bámulnia. Gondolom.

Na, ez a hetünk. Mármint hétfő estig. A keddi nap gyakorlatilag pontosan ugyanígy néz ki. Akkor az villanyoz fel, hogy Pasi szerdán itthon van Mishával. Az egy hatalmas könnyebbség. Mishának azért, mert itthon van az apukájával. Pasinak azért, mert itthon van a fiával. Nekem meg többek között azért, mert nem kell rohannom. A hét első momentuma, amikor egy kicsit hétvége van (ebből van 3-4 mostanság). És ez a tudat annyira megnyugtat, hogy tényleg rendszeresen kellemes hétvégét kívánok kedd délután a bölcsiben. Mindenki  néz rám bután. Beleértve az eszemkás anyukákat, akik nem értik, ha nekem csak 2 napból áll a hét, hogy a búbánatba vagyok képes mégis mindig elfelejteni az ajándékpénzt…

A szerdai nap tehát igen egyszerű. Az egyik kedvencem a héten. Vasalt idegekkel libbenek be a céghez, mindenkihez kedves vagyok, rendesen nézek ki és jó korán is kezdek. És a legjobb, hogy mire hazaérek, már a vacsora is készen vár. Meg a két fiú, akik közül a nagyobbik általában totálisan készen van nap végére, úgyhogy olyankor ő pihen a kispadon és én etetem-altatom Mishát, aminek még örülök is, mert legalább vele lehetek egy nélküle töltött munkanap után.

 Aztán itt a csütörtök. Az is felfogható hétvégének, mert nem kell bemennem az irodába és Misha is a közelemben van. Ez a home office nap, a nap, amikor itthonról dolgozom. Mázli, hogy olyan munkám van, amit nem feltétlenül kell a klasszikus irodai időszámításban és környezetben végezni. Mondjuk nem is annyira egyszerű, mint gondoltam, talán fárasztóbb, mint a hétfő meg a kedd együtt és baromira kell ügyeskedni az idővel. DE megoldható. Ha pl. előző este már megcsinálok dolgokat, csütörtökön pedig korán kezdek (mondjuk reggel hat magasságában, Misha úgyis ébreszt bennünket időben), akkor fél 9 körülre, mikor Misha felébred már egy csomó mindent meg tudtam csinálni. Akkor egy kis móka, öltözködés, reggeli, aztán némi “szabadfoglalkozás” a járókában, amíg meg nem unja. Így egy csomó mindent meg tudok csinálni. Ha megunja, ölbe veszem és együtt dolgozunk picit. Mire teljesen elszabadul a pokol, és mondjuk kitörli mindazt, amivel addig foglalkoztam, kitépi a telefonzsinórt a laptopból, vagy a földre hajítja az egész hóbelebancot, már eljön megint az alvás ideje.

És ilyen 2-2,5 órás ciklusokból áll az itthon dolgozós napunk. Csütörtökre általában nem időzítek semmilyen telefonos mítinget, persze, ha csörög a telefonom, felveszem. Aztán vagy belebüfög Misha, vagy nem. Mostanra nagyjából mindenki tudja már a cégnél, hogy csütörtökön inkább írásban kell kommunikálni velem.

Nem fogom azt állítani, hogy a csütörtöki napokon túlteljesítek (arra ott a szerda), de azért, amit kell, könnyen meg tudom csinálni. És ezzel mindenki teljesen meg van elégedve a cégnél, hát minek görcsöljek rajta? Annyiban egyszerűbb talán, hogy nem kell rendesen felöltöznöm meg kisminkelnem magam. Bár éppen a héten gondolkodtam el rajta, hogy kábé mennyi idős korban jön el az az idő a babáknál, hogy azt gondolják (ha mondani még nem is tudják), hogy “mutter, bocs, de baromi gáz, ahogy kinézel”. Szerencsére egyelőre még egyszer sem sírta el magát, amikor megpillantott például egy délutáni szendergés után.

Pénteken pedig újra rám szakad a hosszú, gondtalan hétvége. Az, amikor bevásárolok meg takarítok meg mosok, hogy az igazi hétvégén már ne kelljen. És péntek este megint a hét végét ünnepeljük, mert akkor már Pasi is velünk van, tele tervekkel és kellemes izgalommal a végtelennek tűnő 2 csodás napra. Mire pedig kettőt pislogunk, kezdődik az újabb hét.

Szóval annyira azért nem vészes a dolog. De már most alig várom a hétvégét. Mindegy melyiket.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!