Ülünk reggel az autóban ketten. Én értelemszerűen a volán mögött, Misha pedig hátul a hordozóban. Vettünk egy tükröt, hogy lássuk, mit csinál. Azelőtt mindig csak reméltük, hogy minden rendben van vele. Ha az apja is jött velünk valahova, az egyikünk (nyilván, aki éppen nem vezetett) hátrafényképezett, hogy lássuk, alszik-e, vagy ha nem, mit eszik éppen (kabátot, cipzárat, kapucnit, biztonsági övet, függöny rojtját, kóbor macska farkát stb.), amitől olyan nagy a csend hátul.

Ülünk ketten az autóban és megyünk a bölcsi felé. A hangszóróból óbégat hollandul a két kalandvágyó kiskutya, én meg a tükörből látom, hogy Misuci őrült érdeklődéssel és egyetértéssel hallgatja őket, mintha bólintana is egyet, amikor azt éneklik, hogy ma bármit szabad, amit csak el tudsz képzelni.

Ülünk ketten az autóban és én azon gondolkodom, hogy hová lett az idő. Hogy az én nagyfiam már elmúlt 7 hónapos, ott magyaráz a hátsó ülésen.

A reggeleinkben – meg úgy általában az életünkben – kialakítottunk egy olyan rutint, amiről eleinte még álmodni is alig mertem. Rájöttem, hogy az én káoszomban Misha lett a legbiztosabb pont, valami furcsa, megmagyarázhatatlanul paradox módon ő lett az én nyugalmam szigete, általa nem vagyok már olyan szertelen, amilyen mindig voltam.

Rájöttem, hogy az egész, amitől annyira rettegtem, nem is olyan rossz, hogy Misha imádja a bölcsit, a jüfiket, de imád otthon lenni velünk is. Egyre ügyesebb, egyre furfangosabb, egyre jobban szórakoztat minket is.

Ülünk ketten az autóban és én arra gondolok, hogy mennyire megváltozott az életem. Nem csak azért, mert felelős vagyok Misha gondviseléséért és szeretetteljes neveléséért, a testi-lelki fejlődéséért, és nem is csak azért, mert szüksége van a családi fészek általunk biztosított melegére, hanem azért is, mert minden egyes döntés, amit meghozok, tőle függ már. Nem magamat féltem, hanem őt. Inkább attól félek, mi lenne vele, ha én nem lennék neki.

Őrá gondolok akkor, amikor álláslehetőségeket nézegetek és tudom, hogy nem tudok és nem is akarok most hetente 60 órát robotolni és ideges lenni akkor, amikor elvileg nem dolgozom, hanem vele vagyok, közben meg mégis az dörömböl a fejemben, mit kellene még megcsinálnom a főnöknek. Amikor nem állok fel egyből a székemből, pedig tudom, hogy a cégnél, ahol most dolgozom, nincs maradásom hosszabb távon. Akkor is rá gondolok, amikor egyedül ülök az autóban és átfut az agyamon, hogy átcsusszanhatnék még azon a piros sárga lámpán. Akkor is, amikor inkább átmegyek a túloldalra, ha valaki szembejön velem, akiről azt mondja a megérzésem, hogy nem teljesen megbízható. Úgy érzem, messziről kiszagolom a veszélyt, mintha belém ültettek volna valami ketyerét Misha születésekor.

Az is eszembe jut, hogy annak ellenére, hogy volt 7 hónapom megszokni a gondolatot, sokszor még most sem hiszem el, hogy anyuka vagyok.

Berohanunk a bölcsibe, a gyerekek és a jüfik körberajongják Mishát, ő meg körülnéz azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Büszke vagyok rá. Ha Misha velem van, még az sem érdekel, ha szarul néznék ki, vagy fáradt, nyúzott vagyok, mert ki ne nézné el azt nekem, ha egyszer ilyen tökéletes a gyerekem?

Misha nem egy féktelen baba. Soha nem is volt az. Úgy mondanám, megfontolt, módszeres. Szeret vizsgálódni és látszik, hogy közben cikáznak a gondolatok a kis fejében. Meg is állapítottuk az apjával, amikor a kis fékezhetetlen tornádó unokatesója mellette volt, hogy Misha az a fajta gyerek lesz, aki először mindent felmér, minden eshetőséget feltérképez a maga komótos módján és csak azután gyújtja fel a garázst.

Tiszta szívemből büszke vagyok, hogy én lehetek az anyukája. 

Ülök egyedül az autóban, a hangszóróból még mindig a két kalandvágyó kiskutya kiabál. Nem kapcsolom ki, így olyan, mintha Misha még mindig velem lenne. Hallgatom a két kiskutyát, még éneklek is velük kicsit, közben pedig nem is hiszem, hogy ez az élet, amiben vagyok, az enyém.

Elönt a boldogság meg a büszkeség és az érzéssel együtt jönnek a könnyek is. Ma bármit szabad, amit csak el tudsz képzelni… csak sírni nem vezetés közben, mert az veszélyes és nekem ott van már Misha.

 

Ülök egyedül az autóban és kimondhatatlanul boldog vagyok.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!