Misha lassan 10 hónapos lesz, én meg közben szorgalmasan gyűjtöm a tapasztalatokat. Meg az ősz hajszálakat. Közben pedig rádöbbenek erre-arra. Úgy is mondhatnám, hogy az agybaj kerülget néha, de nem mondom, mert az úgy tűnhet, mintha panaszkodnék, holott egyszerűen csak arról van szó, hogy néha kevésnek érzem magam – agyban – a feladathoz. Temérdek dolog van, amivel a nap minden órájában foglalkozom anyukaságom bő 9 hónapjában és amiből olykor arra a következtetésre jutok, hogy előbb, vagy utóbb megbomlik az elmém.

Csapjunk is gyorsan a lovak közé, mert ki tudja, mennyi időnk van…

1.) Ha valaha is bizonytalan voltam magammal kapcsolatban (márpedig az voltam), akkor ez most olyan méreteket ölt, hogy magam sem hiszem. Sok dologban manifesztálódik ez. Alapvetően egy ilyen állandó tudathasadásos állapothoz hasonlítom az én kis gyerekneveléssel kapcsolatos belső harcaimat. Mert mondjuk magyar fórumokon megkeresgélt dolgokban határozottan megfigyelhetőek az igen-nem, tedd-ne tedd, jóanya-rosszanya vélemények, melyek közt az ember “legjobb belátása szerint” igyekszik lavírozni, szimpatizálni nézetekkel és hajlamos azt gondolni, hogy egész jól megy a dolog, majd hirtelen befigyel még egy dimenzió: a holland. Ami egy mozdulattal rántja ki alólam a szőnyeget és bizonytalanít el teljes mértékben az ítélőképességemben. Ezek a kérdések tipikusan a mikor csillapítsunk lázat, mikor hívjunk orvost, mikor kezdjünk el aggódni amiatt, hogy a gyerek mondjuk nem eszi meg a répát, mikor ne vigyük bölcsibe, adjunk-e neki kenyeret/ tejet/ halat, hagyjuk-e sírni, vagy adjunk-e rá sapkát témakörökben mozgolódnak. Valahogy úgy érzem, mindenhol kilógok a sorból. Meg úgy, hogy se itteni, se magyar viszonylatban nem tudok tökéletes anyuka lenni. Én Magyarországon nőttem fel és ott szocializálódtam. Nálunk nem volt szokás tavasszal 12 fokban rövidgatyában, rövidujjú pólóban, mezítláb (!!) rohangálni a szabadban. Tehát nyilván az én gyerekem az egyetlen a játszin, aki télikabátban párolódik a hintán (mondjuk legalább sapka nélkül), miközben az összes többi ded fent említett egyenviseletben flangírozik a homokozóban. Vagy mondjuk az én gyerekem az egyetlen, akit az anyja melegítőben, kapucnius pulcsiban ad le a bölcsiben, míg a kislányokon spagettipántos nyáriruha, a kisfiúkon pedig ujjatlan trikó, rövidgatya és tangapapucs van. Persze, majd nap végére lesz talán 20 fok, de szerintem kevés az a 13 reggel ehhez a viselethez. Vagy én vagyok az egyetlen anyuka a bölcsiben, aki csak az 5. hónapban kezdi adogatni a gyereknek a szilárd kaját és még 6 hónapos korában is megtagadja a kenyér bevezetését, pedig azt a helyi szervek szerint már rég el kellett volna kezdenem. Hasonló módon lógunk ki a magyar anya-gyerek kombinációk közül, mert az enyémen nincs sapka, míg mindenki máson az van és a cumit se főzöm ki rögtön, amint hozzáért mondjuk a frissen feltörölt járólaphoz, mert a bölcsiben szerintem különb dolgokhoz ér az a cumi és még mielőtt bárkinek feltűnhetne, egy nagyobb csoporttárs előzékenyen visszanyomja, úgy kutyaszarosana a gyerek szájába, mert azt tanulta, hogy figyelni kell a kisebbre.

Viszont megfigyeltem a héten, hogy már szinte feltűnésmentesen tudom Mishát kicsit közelebb varázsolni a kollégák öltözékéhez. Például, amikor elindulunk sétálni és én kiállok a szabadba, majd úgy ítélem, hogy egy tavaszi kapucnis széldzseki talán nem lesz túl vékony, majd út közben belefutok egy nagymamába, kinek unokáin spagettipántos nyáriruha, ujjatlan trikó, rövidgatya, tangapapucs (és térdig érő zöld takony). Én pedig akkor egy laza és alig észrevehető mozdulattal lesímítom a gyerek fejéről a kapucnit egy mezei fejsmininek álcázva mindezt. Igaz, hogy az én gyerekem öltözéke még így is kb 2 évszakkal van lemaradva a többiétől, de úgy talán már nem is olyan feltnűnő a dolog. Ennél többet nem tudok engedni. Agyban.

2.) A gyerek alvása bármely szakaszából képes visszahozni magát, amint átfut az agyamon, hogy mi mindent kellene még csinálnom. Olyankor van az, hogy az altatás minimum 2 órát vesz igénybe. Az én fiam ebben különösen rutinos játékos, valahogy egészen pici kora óta képes magát ébren tartani, annak ellenére, hogy majd’ leragad a szeme (mármint nappal. Az éjszakák csak néhány hete telnek ebben a szellemben.). A dolog miértjére amúgy nem sikerült még megtalálnom a választ és könnyen lehet, hogy egy jó 30 év múlva, amikor ő tölti majd fél éjszakáit gyermeke kiságya mellett a padlón kucorogva egy rögtönzött fekhelyen, mert ülni, állni, guggolni már nem tud a fáradtságtól, ő maga is felteszi magának ezt a kérdést. Egyelőre viszont csuszol. A sarkával. Ezzel gondoskodva elegendő energiáról az ébrenléthez. Talán olyan lehet a sarka, mint a biciklilámpának a dinamó. Tény az is, hogy úgy szornongatja minimum egy, de inkább mindkét kezem ujjait, hogy képtelenség kibontakozni belőle anélkül, hogy fel ne ébredne és el ne kezdene csuszolni. És akkor kezdődik minden az elejéről. Így maradok és igyekszem elfogadni agyban, hogy 2 órával később kezdek neki egyéb dolgaimnak. AMENNYIBEN viszont mégis kibontakoztam a szorításból, csuszolás nélkül, abban a pillanatban, hogy elindul a karom a kilincs irányába beindul a fent leírt mechanizmus. Már azon gondolkodom, hogy nem valami Superman féle gyermeket hoztam-e a világra, aki meghallja a levegő részecskéinek surlódását, amikor megpróbálom elérni a kilincset. Tegyük fel, hogy ezen az akadályon is átvergődtem, tuti, hogy a lépcső nyikorgása fogja ráébreszteni arra, hogy már egyedül van a szobájában, tehát elkezd (bizony!) csuszolni, majd torkaszakadtából ordítani. Ó, a szeparációs szorongás boldog időszaka.

3.) Semmire nincs időm. Már nincs olyan, hogy nyugodtan leülök este egy pohár bor mellé megnézni mondjuk egy filmet. Vagy egy felet egy fél pohár borral. Vagy megírni egy bejegyzést, akár bor nélkül. Itt a hangsúly persze a nyugodtan szón van, nem a borozáson. Mert mindig van még valami. Mert mondjuk Misha alszik, ki van teregetve, el van mosogatva, meg van főzve másnapra, de nekem pl. hajat kellene mosnom (…vagy kibírja még egy napig? Tényleg, van rajtam kívül még valaki, akinek a szülés óta a szárazsampon a legjobb barátja?).

Az agyam úgy kattog, mint egy gép. Azon, hogy mit kell még majd megcsinálni, hogy mikor kell felkelni, elindulni másnap ahhoz, hogy mindenki időben odaérjen, ahova mennie kell, ki mit vegyen fel, hova menjünk nyaralni, mikor hogyan és hol ünnepeljük majd Misha szülinapját és mit felejtettem el megcsinálni annak ellenére, hogy a főnököm már ötször kért meg valamire, továbbá, hogy mit mondjak neki, miért nincs még kész ésatöbbi. Pasi egyébként hangot is adott nemtetszésének, mert ő úgy érzi, én nem vagyok ott. Agyban. Ezt egyébként annak tudta be, hogy én biztosan mindig a blogot írom fejben. Pedig, én már nagyon régen jutottam odáig, hogy akér fejben is blogot írjak. Ha csak picit is tudná, hogy mennyire ott vagyok agyban, szerintem be is csavarodna.

Valaki úgy fogalmazott, hogy egy anya agya valószínűleg a legmodernebb logisztikai szoftvert is kenterbe verné, mert nincs gép, ami annyi dimenzióval meg kombinációval tud számolni, mint az anyaagy. És tényleg. Ha pedig mindent lezongoráztam magamban, eszembe jut, hogy tanulnom kellene, mert sose fogom megcsinálni a vizsgát és akkor hirtelen eluralkodik rajtam a pánik.

4.) Mert elkezdtem tanulni. Gyerek, háztartás, férj és munka mellett, úgy, hogy közben hetente hív az edzőterem, hogy élek-e még, mert nem láttak január óta. Gratulálni tudok csak magamnak. Szóval, amikor este 10 körül leülök tanulni, az első kérdés, amit felteszek magamnak az ez: “hát hülye vagyok én?”. A válasz rá pedig ez: “az.” Mert komolyan. Normális vagyok én, hogy bevállalok egy olyan kurzust, amiről eddig szinte mindenki a fogát szívja és megjegyzi (puszta jóindulatból), hogy arra rohadt sokat kell tanulni? Hát persze, hogy nem vagyok normális.

Mindemellett pedig a legjobb benne az, hogy egyszerűen nem tudom a fejembe verni a tudományt. Minden tárhelyemet Halász Judit életműve használja. Ébressz fel álmomból és én fejből eléneklem neked a művésznő összes eddig megjelent albumának teljes tartalmát, méghozzá a felvétel sorrendjében. De azt, hogy mit olvastam 10 perce akkor sem tudnám megmondani, ha agyonvernél szívlapáttal. És akkor megint jön a kérdés: hát hülye vagyok ém? Hát az.

Most pedig megyek tanulni, hátha a Micimackó meg a Mindenfelnőttvoltegyszergyerek mellé befér még mondjuk 1-2 hasznos gondolat… Ja, bocs, nem. Felébredt Misha. Majd este 10 után…

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!