Meg sem merem nézni, mikor posztoltam utoljára. Jobb bizonyos dolgokat hagyni, én azt mondom. A fészbúkon jeleztem, hogy el vagyok havazva (mondjuk úgy, az életem 93%-ában el vagyok havazva, a többiben meg… próbálok aludni).

Van család, munka, tanulás, és ha ez nem lenne elegendő, előléptünk a világ, na jó, azt talán nem, az ország, oké, talán azt sem, a (kert)város legsportosabb családjává.

Nem tudjátok még, de Pasi megint munkát váltott, ami azt jelenti, hogy a heti 1 papinapot sajnos be kellett áldoznia (4 hosszú helyett 5 rövidebb munkanapért cserébe) és Misu hetente most már háromszor van bölcsiben. De hát 14 hónapos múlt, lassan kulcsot akaszthatunk a nyakába és járhat egyedül biciklivel, szóval no para, jól bírjuk a változást mindannyian.

VISZONT most, hogy Pasi munkahelyet váltott, hirtelen lett arra kapacitás, hogy ne csak én hordjam és szedjem össze kisdedünket a bölcsibe/ bölcsiből, mert most már a Papinak is van ideje, lehetősége elugrania érte munka után, esetleg elvinni munka előtt, ami hirtelen teljesen új megvilágításba helyezte eddigi életünket, mert van ott még heti szinten pár óránk, amit nem tuszkoltunk tele programmal.

Mihez is kezdjen az ember a reá szakadt nagy szabadsággal? Hát, menjen sportolni! Ez persze nem megy olyan könnyen, főleg nem, ha az ember több, mint 1 éve ül a terhességtől és szüléstől megszottyadt hátsó fertályán, de hát first things first, vagyis először a gyerek, aztán a háztartás, aztán a munka, aztán a tanulás, aztán ESETLEG, ha van még pár szusszanásnyi perce, TALÁN nehezebb kibúvót találni a sportolás alól és végül veszi is a fáradságot, hogy elkezdjen újra aktívan mozogni (és ezalatt nem feltétlenül a gyermek konnektortól konnektorig történő üldözését értem).

A dolog Pasinál kezdődött amúgy, amikor is augusztus végén a sógoroméknál szülinapoztunk családilag és a 3 férfi (Pasi meg 2 tesója) a múlt emlékeiről merengtek, hogy milyen jó is volt régen (minimum 15 évvel ezelőtt), amikor még fociztak és sportosak voltak meg szexik. Mindezt egy Hello Kitty-s labda passzolgatása közben. Szó szót követett és mire felocsúdtunk, mind Pasi, mind pedig a sógorom véres fanatizmussal vetődött a frissen telepített gyepen, miközben gyermekeink (összesen 3) nagy izgalommal próbálták menteni az életüket. Egyszer csak azon kaptuk őket, hogy már letették a nagyesküt, miszerint keresnek majd maguknak 1-1 csapatot, ahol új életet lehelnek kissé beporosodott, ám annál nagyobb reményű futball karrierükbe.

Mondanom sem kell, hogy Pasi azonnal rá is repült a dologra és szinte még haza se értünk, már választ is kapott egy helyi futball klub “öregfiúk” csapatától, hogy ők bizony nagyon keresnek egy kapust és szerdán már mehet is edzeni. Ekkora sikerre gondolom nem számított, mert akkor hirtelen elkezdett kételkedni, hogy így nem marad majd ideje ránk, a családjára, mert szerda este edzés és a szezonban minden szombat délután mérkőzés (és különben is mi lesz, ha felfedezi egy nagy klub és akkor ő fizetett focista lesz mondjuk a Reálnál, vagy belőle nevelik ki Hollandia Király Gáborát). Én persze mondtam, hogy ez nekünk egyáltalán nem probléma, mert mi majd játszizunk meg programolunk Mishával ketten (volt például egy Fapiacos bandázás itt Bredában, ahol egy igen remek kis csapat verődött össze, akikkel szívesen találkozgatnék is szombatonként, ha nem beteg éppen senki a háztartásunkban), ha tényleg annyira szeretne újra focizni, hát rajtunk ez nem múlik.

Végül elment az első edzésre, amit én végig is izgultam, mert – legyünk őszinték – nem csak egy-két hetet hagyott ki sport tekintetében. Amikor pedig rákérdeztem, hogy biztos-e abban, hogy bírni fogja a dolgot, úgy rámförmedt, hogy én csak lapítottam, mint sz*r a fűben és csendben bíztam abban, hogy nem rögtön az első edzés után kell a balesetire mennem érte.

Az első edzést követően nyilván napokon keresztül kaptam részletes beszámolót a sérüléseiről és azok keletkezésének történetéről, illetve azt is megtudtam, hogy a szeniorok viszonylag nagyobb erővel küldik meg a labdát a kapu felé, mint a pisis 13 évesek (kábé ennyi idősen lépett ki Pasi ugyanis az élsportból). Mostanra teljesen jól bedolgozta magát a csapatba, a sérüléseiről pesze azóta is lelkesen mesél. Non-stop. A múltkor valaki pl. ráugrott a karjára stoplis cipőben. A műfűtől továbbá minden vetődés által leég az összes bőrfelületének mintegy 90%-a, minimum egy ujját minden edzés és meccs közben (rosszabb esetben még bemelegítéskor) összezúzza. Mármint szerinte eltöri, de múltkor már tényleg nem bírtam a dolgot és elküldtem a balesetire, tudván, hogy mi lesz a diagnózis (t.i., hogy baromira nincs eltörve egy porcikája se). Mielőtt elindult mondtam neki, hogy szerencsére még nem reggelizett, így azonnal tudják majd tolni a műtőbe. Haza is küldték rögtön, a jól bevált “ha fáj, szedjél paracetamolt” utasítással (és talán arra is megkérték, hogy a jövőben inkább töltse a vasárnapjait szerető családja körében, mint a balesetin, mert van nekik jobb dolguk is, de erről nem számolt be olyan részletesen). Azóta csak naponta egyszer kell meghallgatnom az sérülései helyzetjelentését. Szóval sportol, annak minden szépségével és fájdalmával együtt.

Tegyük még azt a dologhoz, hogy kb. 1 hónapnyi testmozgás eredményeként szemérmetlenül le is dobott 5 kg-t, miközben a világon semmit nem változtatott például az étkezési szokásain. Felháborító!

És mivel ő ismét élsportol, engem sem hagyott békén. Naponta kérdezgette, hogy mikor megyek vissza az edzőterembe, mert hogy sportolni milyen jó és nézzem meg, amióta megismerkedtünk nem volt ilyen dögös és fitt és egyébként is, sportolni jó, sportolni egészséges. (Én meg csak kapkodtam a fejemet és folyton azt kérdeztem magamtól, hogy mikor kötöttem én össze az életemet egy vérmes fitneszguruéval.) Ezzel persze a világon nincsen semmi baj, mert igaza van, kicsit talán az zavart, hogy én 9 évig könyörögtem neki, hogy sportoljon, mindhiába, majd 3 edzés után ő tart nekem napi szinten kiselőadást a sport egészséges életmódban való elengedhetetlen szerepéről.

Tehát megelégelve a fent említetteket meg a terhességből rajtam maradt 4-5 kg extrámat (amit a világért nem tudtam már lefogyókúrázni magamról, pedig 12-től 3 hónap alatt, különösebb erőfeszítés nélkül szabadultam meg), félretettem minden büszkeségemet és visszaótvarkodtam az edzőterembe, ahol előző életemben, az esküvő előtt olvasztottam nagy erőkkel derék- és csípőtájról a zsírt. Próbálkoztam egyébként szülés után is ott, de valahogy annyira utálom az edzőtermeket, hogy mindig találtam valami tuti kifogást. És az edző egy ideig még 2 hetente-havonta hívogatott, hogy megtudja, élek-e még, de aztán ő is feladta a dolgot és megelégedett azzal, hogy minden hónapban időben megkapja a pénzét a tagságomért.

Szóval minden összeadódott és én rájöttem, hogy tulajdonképpen magammal szúrok ki, ha még halogatom a dolgot. Mert lássuk be: 30 felett és egy szülés után az ember már attól hízik, ha levegőt vesz. Meg baromi őszintén: totál elegem lett abból, hogy laposkúszásban kellett járnom a boltba csokiért, mert attól tartottam, összefutok az edzőmmel. Szóval újra elkedztem ezt a melegített öves brutáledzést, mert valahogy úgy érzem, nálam az válik be, ha totál kikészülve szállok le a gépről, kell, hogy úgy érezzem, tényleg csináltam valamit. Mindemellett pedig időpontot kell kérni, tehát nehezebb azt mondani, hogy ma inkább nincs kedvem, és maradok itthon a kanapén és masszív önsajnálat közepette felpattintok mondjuk egy zacskó csipszet (amit neeeeem szoktam csinálni!).

Megfordult a fejemben, hogy egy ilyen előtte-közben-utána, fotósorozattal megbolondított kis anyaggal számolok majd itt be elért eredményeimről, de erről gyorsan letettem. Mert mi a francnak? Egyrészt nem vagyok én celeb, másrészt meg kit érdekel. Szóval nem lesz ilyen. A saját adminisztrációm számára azért készítettem az első edzés előtt egy képet, majd mondjuk 1 hónap múlva csinálok még egyet.

Félretettem tehát minden ellenérzésemet, előástam a szekrény aljáról az edzős cuccaimat (a cipőmet is megtaláltam egy fél nap alatt!) és visszasomfordáltam oda, ahol megboldogult lánykoromban hetente többször tettem tiszteletemet és ahol gyakorlatilag azóta nem is nagyon jártam.

Oltárira tartottam attól, hogy a testem csak nyomokban tartalmaz már kondíciót és félúton szégyenszemre oxigénre kell kötni, de meglepően jól vettem az első akadályokat. Motivált többek között az is, hogy a testzsír mérésem teljesen elfogadható értéket mutatott (tehát nincs minden veszve).

Az edzőterem annyira nem is gáz, a zene jó, én pedig 45 percen keresztül kiadhattam magamból minden felgyülemlett frusztrációmat. Hát kell több az embernek? Ugye, hogy nem is! Oké, nem azt mondom, hogy teljesen szalonképes állapotban libbentem le az elipszis trénerről de nem vagyok én Sarka Kata!

Persze nem bírtam ki és edzés után mégis lőttem egy szelfit:

Majd hazajöttem, lelkesen elmeséltem Pasinak, hogy milyen jót mozogtam és  egyenesen a serpenyőből, a tűzhely mellett állva, jóízűen elfogyasztottam egy adag raviolit.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!