Mint említettem, vegyes pár vagyunk. Kézenfekvő, hogy én magyar, pasi holland. Nem azért nevezem pasinak, mert 1.) nincs neki rendes neve, 2.) nem szeretem eléggé ahhoz, hogy a saját nevén említsem, hanem azért, mert ezen a fronton is szeretném bevetni (magyar) barátnőimmel alkalmazott taktikámat, a fedőnevezést. Csak, hogy, amikor telefonon csacsogunk, és valamelyikünk jobbik fele éppen valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követett el, akkor csak annyival indítjuk a mondatot, “a pasim…”, hogy ki tudjuk őket tárgyalni, de ne kelljen rögtön felugrani és bezárkózni a hálószobába, fürdőszobába, beépítettszekrénybe, mert az azonnal gyanút kelt és a beszélgetés befejeztével, amint visszasomfordálsz rejtekhelyedről, azonnal jön a kérdés: “Rólam beszéltetek?”. Na, ezért pasi. Ezt a szót nem is tervezem megtanítani neki.

Pasi ugyanis szorgalmasan tanul magyarul. Az elmúlt, közel 6 évben rengeteg tudomány ragadt már rá (tényleg, elfogultságtól mentesen, abszolut szubjektíve), amivel évente kétszer-háromszor veszi le 90 éves nagymamámaat újra és újra a lábáról, hogy, amikor hosszas távollét után megérkezünk hozzá látogatóba, engem, mintegy félrelökve, az útból eltaszítva, örömkönnyekkel küszködve üdvözölhesse a rég látott, idegen honba szakadt unokáját, őt, Pasit…

Hiába na, ha valamelyik unokatestvérem a család kritikus szeme elé merte hurcolni barátját, abból majdnem biztosan esküvő is lett. Anyukám meg is mondta: Mami fogja a családba a férjeket, ő veszi le végleg a lábukról a már amúgy is szerelemtől ittas udvarlókat. Nem tudom, hogy a nyelvi akadályok jelenléte miatt-e, de Pasi derekasan állja a sarat, mert még mindig nem hitvesi státuszban feszít mellettem a családi rendezvényeken és ebbéli szándékának hivatalosan még nem adta jelét (talán gyakrabban kellene meglátogatni a mamit).

Akárhogy is, ők ketten remek páros. Amint pasi kinyög egy fél szót, ami lehet akár magyar is, mami önkívületben örvendezik, kacag, tapsol, majd egy óvatlan pillanatban, amikor pasi éppen süteménnyel tömi rendkívül tehetséges, magyar beszédre termett száját, diszkréten odahajol hozzám, és megkérdezi, hogy mit is mondott tulajdonképpen.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy pasi antitálentum, sőt! Nagyon is ügyes, érdeklődő és – mint annyi mindenben – túlzottan lelkes is. Így ő egy magyar nyelvkönyv féloldalnál tovább nem tartó tanulmányozása után kijelentette, hogy neki ez a szint meg sem kottyan, ő bizony készen áll hosszú és izzadságos munkája gyümölcsének learatására, ő gyakorlatban fogja alkalmazni azt, amit már elsajátított. Ez általában úgy néz ki, hogy rákérdez egy pár szóra, ami a kiskanál – tehenek mesterséges megtermékenyítése intervallumba esik, majd az általa ismert mintegy 5 (!) ige egyikének segítségével többszörösen összetett mondatot alkot. Az állítmány általában múlt idejű, többesszám második személyben használatos (alanytól függetlenül).
Majd, amikor befejezi, akkor megkérdezi: “Tudod?” “Tudom.” “Érted?” “Értem.”
Mert ÉN általában értem is. A mondatok nyelvi helyessége, valamint a kiejtés megkérdőjelezhető, de én, mint egy anyuka, aki éppen csak gügyögő gyermeke minden egyes gondolatát érti, tényleg értem, az idegenek meg néznek bután, hogy most miről is van szó. Ő meg őrült elégedett, faltól-falig vigyorral konstatálja magában, hogy ezt a mondatot is megalkotta.

Persze vannak neki joly joker mondatai, úgy, mint a felhők fölött mindig kék az ég, vagy az élet nem habostorta. Ezzel veszi le általában kezdő publikumát a lábáról, majd, amikor azt mondja neki valaki, “nahát, milyen jól beszélsz magyarul”, arra csak annyit válaszol egy laza arckifejezéssel, hogy “Csák nágyon fontos savakat tanultam”. Én ezt értem, de a kevésbé tapasztalt hallgató próbál valamilyen kapcsot teremteni pasi és Öveges professzor között és igyekszik valami tudományosat válaszolni az ő savaira…

Én egyáltalán nem bánom a nyelvújítást, mert anélkül nem lennék én “napsugaracskám”, nem hordanék “cicinadrágot”, ő pedig nem viselne előszeretettel “bugyinadrágot”.

Egyszer kelbimbót vacsoráztunk és én, gondoltam majd tanítok neki egy igazán jót, megkérdeztem tőle: “Tudtad, hogy ha kelbimbó első betűjét kicseréled egy m-re, egészen mást jelent?”. (Nem részletezve itt az “l” betűk számát a szóban…)
Na, azóta fontolom meg százszor, hogy melyik szót tanítom meg neki és melyik az, ami valószínűleg örökre hiányozni fog gazdag magyar szókincséből…

 

Ha tetszett a bejegyzés és érdekelnek további részletek, a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva minden eseményről képben maradhatsz.