Hogy miért költözködünk? Bevallom, az utóbbi idők kavarában,amikor már csak házakról, ingatlanárakról és hitelkonstrukciókról tudok értelmes és egybefüggő monológot pábeszédet folytatni, magam sem tudom néha. Én szerettem volna nagyon költözködni: kinőttük a kis belvárosi lakást, vágytunk nagyobbra. Illetve csak én, aztán lassanként pasi is.

Továbbá, mert szüleim bogarat ültettek a fülembe,szerintük készülni kell a jövőre, hogy semmi (értsd egy hirtlen felindulásból, véletlenül elkövetett terhesség) ne érhessen bennünket váratlanul (avagy: jó lenne végre még egy unoka – tesóm gyerekei lassan érettségiznek,nálunk meg még csak szó sincs a dologról). Apukám, egy látogatásuk során már indítványozta a költözés dolgot, az alábbi bevezető kiséretében: “Jó lenne, ha elgondolkodnátok egy nagyobb lakáson, lassan kiérsz a szülőképes korból!” Mondta ezt három éve, akkor voltam 26, saját meglátásom szerint még bele sem értem…

Végül persze igazuk lett, legalább is abban, hogy így, 30 felé ballagva egyre kevésbé vagyok én az úr saját hormonjaim felett és párás szemekkel meredek a távolba, miután meglátok egy kisgyereket kismamát, babakocsit, kisbabát, gyerekruhát, gyerekcipőt, gyerekzoknit.

Alig tellett egy év izzadságos munkájába, néhány óra lelkiterrorba, ajtócsapkodásba, hogy erről pasit is meggyőzzem (már a lakáscsere szükségességéről), és tessék, itt vagyunk egy költözés kellős közepén, illetve most az 5 hetes kényszerpihenőnk vége felé cammogva.

Ami persze csak külső szemlélők számára tűnik annak, mi rettentő jól megvagyunk itt, a leendő babaszobában, amibe immáron, az instant Fapiac elengedhetetlen kellékein kívül, bekerült egy-két, barkács és lakberendezési áruházi portyánk során, kihagyhatatlan ajánlatok keretein belül beszerzett dolog, úgy mint tapéta, szalagparketta és lambéria is – mintha eddig elegendő hely lett volna az angolkeringő gyakorlásához…

Mivel mindenki sajnál bennünket, egész héten másokhoz kell járnunk vacsorázni, ilyenkor mindenki igyekszik kitenni magáért a legkülönlegesebb fogásokkal (pasi apukájánál páldául háromszor ettünk egybesült fasírtot – a háromból). Ha éppen nem házon kívül költjük el vacsoránkat, akkor is csak minden másnap kell főznöm (mert az ugye úgy az igazságos, hogy felváltva főzünk egymásnak), mosogatógép van és még pókerezni is megtanultam!

Barátnőm pocakja közben egyre nagyobb lett, 5 hét alatt egy cukkini méretű magzatból sárgadinnye lett (így szemléltetik az okostelefonokra letölthető terhességi applikációban a dolgot, pasi típusú dilettánsok számára, akinek halvány lila segédfogalma sincs egy terhesség lefolyásáról).

Most léptünk be az utolsó itt töltött hétvégnkbe is, már csak egy hetet kell aludni és megkapjuk a kulcsokat!

Rögös utat jártunk végig, mielőtt idáig jutottunk, de – az eddigi lépéseket legalább is – sikerült lebonyolítanunk komolyabb háztartáson belüli erőszaktól mentesen.

Most jön a java. A házat ugyanis be kell rendezni, ami egy örömteli feladat (kellene, hogy legyen).
Leendő otthonunk egy, az 1920-as évek végén épült ház. (Amivel tehát az újépítésű, ökotudatos otthonok hozzájárulnak a globális felmelegedés kitolásához a napelemekkel meg a geotermikus fűtőrendszerrel, azt mi egy mozdulattal fogjuk sárba tiporni.)
Az ebben az időszakban épült házak minden sajátossága megtallálható benne például nyáron valószínűleg nem lehet majd megmaradni benne, mert dögmeleg, télen meg, ha okosan játszik az ember, és melegebben öltözik bent, mint kintre, talán nem fagy bele a vizelet éjszaka: magas plafonok, ólomüveg berakások, eredeti gránitpadló az előszobában,egy kis öntöttvas kályha, egyszóval minden ingatlanügynök álma. Szerelem volt első látásra.

De hogyan is lássunk a berendezéséhez?
Nem akartuk ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint első lakásunk berendezésekor, hogy végtelennek tűnő (akár több perces) kutatás után megvegyük a legkevésbé rémes dolgokat, jóóóleeszaaz felkiáltással, majd másnap megállapítsuk, megint impulzívan döntöttünk és meg is bánjuk, hogy adott bútordarabra, padlóra, tapétára esett a választásunk.

Továbbá igyekszem őrködni pasi minden egyes lakber vonatkozású döntése felett, mert (informatikus lévén) nála ez a fogalm kimerül mindenféle drága és számomra haszontalannak tűnő, árammal működtethető kütyü beszerzésében.
Így lett például plazmatévénk (ezúton kérek ismét elnézést a természetvédőktől, akik valószínűleg fejüket fogják második szenségtörésünk kapcsán, megjegyzem joggal, mert az a dög több áramot zabál egy nap alatt, mint nagyszüleim 1978-as Orion tévéje egész élete folyamán). A dolog igen ártatlanul indult. Pasi, amikor még kulcsunk sem volt a lakáshoz, elment terepet felderíteni (gondoltam én), majd hazajött egy hatalmas mosoly és egy brosúra kíséretében, abban egy nem tudom hány inches plazmatévével.
Tényleg fogalmam sincs, hány inch a mennyi, tőlem, ha valaki megkérdezi, mekkora a tévénk, széttárom a karomat és azt mondom, hogy “ekkora”, ha meg azt kérdezné meg valaki, milyen kocsink van, azt mondom, hogy fekete.

Végignéztem a könyvecskét, kérdezte pasi, hogy mit szólnék hozzá (“nagyon szép, éles a képe”). Amire én azt mondtam (gondolva, hogy ha érdekel a dolog, elmegyünk együtt is megnézni), nem néz ki rosszul. Mire a válasz: “akkor jó, mert megvettem!”… Aztán persze hallgattam négy évig, hogy milyen magas a villanyszámlánk (biztos a hajvalasalóm miatt).

Lett továbbá kettő darab “alma” tévénk, amivel – megint csak meglátásom szerint – sok mindent nem tud kezdeni az ember, pláne nem kettővel egyszerre, de pasi szerencsére meg tudta hackelni (több héten keresztül minden este tévé és internet nélkül síri csendben, mert hackelni ugye csak csendben lehet).
Erre válaszként én három hét alatt néztem végig a meghackelt “alma” tévén a Szex és New York mind a hat évadát, hogy ő is megtudja, milyen az, amikor csendben kell lenni.

Lényeg, hogy előző tapasztalatainkhoz képest, a lakberendezés fogalmát új dimenzióba helyeztük.
Nem csak, hogy rendszeresen látogatjuk a lakberendezési és barkácsáruházakat (ahol az eladók már sírva keresnek rejtekhelyet, ha meglátnak bennünket), még lakberendezési magazinokat is vásároltunk(tam), hogy ötleteket gyűjtsünk. Továbbá, hogy pasi ízlését és újításait valamelyest a vállalható(bb) irányba tereljem. Ami nem könnyű.
Ő ugyanis két stílus, a sci-fi és a barokk lelkes rajongója. Vagy olyan berendezéseket válogat, ami lazán elmenne a Star trekbe díszletnek, vagy olyat, amit nyugodt szívvel ajánlani mernék a windsori kastély belső építészének figyelmébe. Persze soha nem lehet tudni, melyik délután dönt úgy az újdonsült királyi pár, hogy beugrik hozzánk teára…

Majd meglátjuk, mire jutunk, egyelőre, időnyerés céljából bevetettem a “majd megbeszéljük, ha már meglesz a ház” taktikát, ami tulajdonképpen egyenértékű szüleink “majd meglátjuk” (azaz eszedbe ne jusson, gyerekem!) megközelítésével. Az biztos, hogy lesz még mit mesélni…