Az utóbbi időben több irányból láttam megjegyzéseket a “terhes” és “terhesség” szavak használata kapcsán mind saját bejegyzések, mind mások által, a témában írott cikkek alatt.

Tudtam, hogy amint én is a babavárásról kezdek írni és különböző szavakat használni, azonnal rám repülnek majd az érzékeny lelkű ellenzékiek és rögtön ki is kiáltanak majd szaranyává, akinek az állapota terhes, aki meg is érdemli, hogy ne menjen minden úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, meg azt is, hogy mindenféle aggályok gyötörjék, sőt gyakorlatilag még azt sem érdemli meg, hogy gyereke lehessen, mert milyen anya az olyan, akinek a gyereke “terhet” jelent.

Nos, szerintem semmiképpen sem szaranya. Egyszerűen azért, mert sem a gyerek, sem az állapotom nem teher a számomra. Ez csupán az állapotom egyik elnevezése.

Szeretem Ziggy-t, az első pillanattól fogva szerettem, és életem utolsó pillanatáig szeretni is fogom.

Mitöbb az állapotomat is szeretem, szeretem érezni, ahogy mocorog a hasamban a fiam, akit úgy ismerek, mint senki mást. Minden rezdülését érzem és nincs olyan pillanat, hogy ne rá gondolnék. Minden visszatükröződő felüleltben megcsodálom egyre terjedelmesebb sziluettemet, minden hétfőn fényképezem magam, hogy évek, évtizedek múlva is legyen emlék arról, milyen fantasztikus volt ez az időszak, milyen boldog voltam akkor, amikor őt vártam. (És, hogy legyen bizonyítékom a fiamnak, hogy a mamája volt egyszer fiatal és szép is, ha netán nem hinné már el akkor, amikor a jegyei, vagy a csajozás miatt beszélek éppen a fejével nagyon komolyan, vagy amikor már három fejjel magasabb nálam és én őt még mindig kisfiamnak hívom.)

Büszke vagyok a hasamra, a fiamra, aki benne van és a férjemre, Pasira, aki már most egy igazi apatigris, akinek esti rutinjai vannak a még meg nem született fiával, aki nem csak nekem köszön, amikor viszontlátjuk egymást egy munkanap után, hanem Ziggy-nek is. Büszke vagyok Pasira, aki – talán az én hormonjaimtól is felpörögve – őrületes intenzitással készíti elő a házat első gyermekünk érkezésére és jelen pillanatban meg sem tudnám mondani, kin hatalmasodott el jobban a fészekrakási láz.

Szeretem ezt az időszakot, sőt eddig legjobban ezt az időszakot szeretem, mert Ziggy van már akkora, hogy egyértelműen látszik rajtam, hogy nem csak túlzabáltam csokiból (tulajdonképpen úgy nézek ki, mintha keresztbe nyeltem volna le egy görögdinnyét), tehát nyugodtan parádézhatok a pocakommal, mert egyértelmű, hogy mi van benne. Szeretem, hogy reagál az érintésünkre (igaz, csak a miénkre), hogy saját akarata van, hogy kitapossa a belsőmet, ha a bal oldalamra merek lefeküdni, hogy tudja, esténként az apukájával mókázik. Azt is imádom, hogy most, 32 hetesen már valamennyire fellélegezhetek, mert már igen biztos, hogy nem kapkodjuk el a dolgot babona szempontjából sem, ha mindenféle cuccokat szerzünk be neki, hogy már nem túl korai kitapétázni a szobáját, összeszerelni a bútorait. Imádom továbbá, hogy ha akarom, azzal töltök egy egész szombat délelőttöt, hogy a baba komódjába agyig belebújva válogatom, nézegetem, hajtogatom a ruhácskáit, megpróbálom elképzelni, hogyan is fog kinézni és csak sipító hangok jönnek ki a torkomon, ha belegondolok, hogy mostantól már belátható időn belül meg fog születni a világ legtökéletsebb gyermeke (t.i. a miénk).

Ezt elöljáróban.

Most pedig arról, hogy a fent említett gyönyörű dolgok mellett mit is jelent még gyereket várni.

Bizton állíthatom, hogy ez nem kisasszonysport. Hogy annak ellenére, hogy az én terhességem (vagy egy terhesség általában) komplikációktól mentesen zajlik, még nem könnyű. Mert igenis fáj itt, feszít ott, szúr amott. Nem beszélve arról, hogy én személy szerint pl. nem alszom. Kábé 2 hónapja. Valahogy nem megy. Nem találom a megfelelő pozíciót. Továbbá melegem is van és fázom is egyszerre. Ahol a bőrömhöz ér a takaró, ott felgyulladok, de ha nem, minimum le tudnám vakarni a bőrömet élő húsig. Ahol nem ér a bőrömhöz a takaró, ott vagy a pizsama ér a bőrömhöz – fent ecsetelt hatásokat produkálva -, vagy semmi. Akkor meg fázom. A talpam minden este lángol, mintha tüzet raktak volna alatta (Tom& Jerry klasszikus jeleneteit eszembe juttatva).

Nem tudok, sosem tudtam az oldalamon fekve aludni, mindig is vagy hason, vagy háton aludtam, bár leginkább hason. Ha ez nem lenne önmagában elegendő, Pasi tud aludni.

Amivel nincs is baj, addig, amíg el nem kezd horkolni (ami gyakorlatilag azzal a pillanattal esik egybe, amikor leteszi a fejét a párnára). Mert onnantól fogva ő sem alszik. Azért, mert én felébresztem. Legalább is 1.) finoman megkérem, hogy azonnal fejezze be a horkolást, 2.) megkérem, hogy a hasáról, vagy a hátáról forduljon át az oldalára, mert úgy szerencsére nem horkol (meg hát, ha én sem a hasamon, vagy hátamon alszom, ne aludjon ő sem), 3.) megpróbálom szavak nélkül erőszakkal arra ösztönözni, hogy ne horkoljon. Pl. finoman megbököm az oldalát (ezt ő belekönyöklésként éli meg, tehát dühös lesz félálomban), vagy kicsit vehemensebben fordulok át a másik oldalamra, ami közben megeshet, hogy megcsúszik a sarkam és hozzáér pl. az ő sípcsontjához (ezt ő rugdosásként éli meg, tehát dühös lesz félálomban), vagy megpróbálom finoman befogni az orrát néhány pillanatra. Hát tehetek én arról, hogy legutóbb épp eközben akart amúgy is, magától fordulni, tehát fordította is meg emelte is a fejét, melynek következtében a bal hüvelykujjam az ő jobb szemében talált landolni? (Naná, hogy megint mérges lett félálomban…)

Nem panaszkodom, alszom is én, van, hogy akár 2-3 órát is egy éjszaka! És olyankor olyanokat álmodok, hogy csak nézek értetlenül, amikor felriadok belőlük.

Ez is a csomag része: hormonok hatására a legbődületesebb baromságokat tudja álmodni az ember. Nem szégyen például azt álmodni – teljesen életszerű szituációban -, hogy az anyatej nemcsak a bal mellemből szivárog, hanem spriccel is a bal orrlyukamból, amit ugye nehezen tud takargatni az ember, főleg nagyobb társaságban. Nincs ebben semmi fura. Abban sincs, hogy reggel általában úgy kelek, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Vagy inkább egy teljes útépítő géppark. Oda-vissza. Huszonkétszer.

Mondom, ezt adják a csomaggal. És én ezt el is fogadom. Akár többet is hajlandó lennék vállalni Ziggy-ért, ha ezen múlna az egészsége, az épsége, az érkezése,  a létezése.

Előfordul, hogy a “terhesség” szót használom az állapotom leírására? Elő. Azért, mert nekem terhes ez? Abszolút nem! Soha egyetlen szavammal, tettemmel nem utaltam arra, hogy nekem terhes ez az állapot.

Nem “nem kívánt terhességként” utalok erre az időszakra, soha, egyetlen pillanatra sem fogalmazódott meg bennem, hogy én ki akarnék szállni ebből, hogy másképp akarnám, vagy, hogy nekem ez nem jó így, sőt legjobb tudásom és emlékeim szerint soha nem is utaltam erre.

ĺrok arról mi történik velem? Igen. Őszintén? Teljesen! Rengeteg öniróniával. Mert tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok tökéletes és bizonyos dolgokkal csak némi nevetés segítségével tud megbirkózni az ember. És néha olyan jólesik nyefegni kicsit!

Beszélek a dolog nehezebb, kevésbé varázslatos oldaláról is? Hát persze! Hogy miért? Mert van, mert ez is ezzel az állapottal jár! Adják, grátisz. Ugyan Ziggy az első gyerekem, és nem voltam még egyéb várandós nők bőrében, de csak ha barátnőimet hallom, gugliban keresgélek, vagy a könyveket olvasom, látom, hogy azok a dolgok, amikről beszélek nem egyéni problémák, még akkor sem, ha annak hittem őket először. Még az agybaj sem meg a bizonytalanság, netán a teljesítési kényszer sem. Ezen a legtöbben átesünk. Miért hallgatnám el?

Én úgy érzem, akkor lennék álszent, ha ezekről szándékosan nem beszélnék, mert nem akarnám, hogy bárki is azt gondolja, nem vagyok tökéletes. Csak ugye én tényleg nem vagyok tökéletes, de nem is akarok az lenni és ezt vállalom.

Neveztem már a dolgot várandósságnak, állapotosságnak és igen, terhességnek is. Mert egyrészt nem akarom magamat ismételni, másrészt nem fogok olyan kifejezéseket használni, amik szerintem eröltetettek, nem fogok mondani, vagy nem mondani valamit, azért, hogy azoknak, akik amúgy is belekötnének abba, amit leírok, valami más belekötnivalót kelljen keresniük. Harmadrészt pedig azért, mert ennek ez a neve.

Szerintem a tesztek dobozán sem az áll, hogy “állapotossági teszt”, netán “áldott állapotossági teszt”, vagy “várandóssági teszt”. Hát mi van abban, ha én is használom ezt a szót? Attól rossz anya vagyok/ leszek? Nem hiszem. Sőt biztos, hogy nem. Mert tudom, hogy Ziggy-nek nem lehetne jobb anyukája nálam.

Olyan jó lenne, ha végre nem minden mögött negatívumot keresgélnénk kollektíve, hanem például azt látnánk, amiről egy írás, egy történet valóban szól.

Hány olyan cikket olvastam mostanában, ami arról szólt, hogyan bélyegezték meg, tették tönkre anyák és apák gyerekeik életét veréssel, szidalmakkal, sok-sok fizikai és verbális agresszióval. Hány gyerek érekezését nem várják szülők és hány kicsi lélek boldogtalan már magzatként? És szerintem nem attól, hogy az anyukájuk nem azt mondta, hogy “áldott állapotban” van, hanem ennél sokkal borzalmasabb dolgok miatt. Igazi bántalmazásoktól.

Ma olvastam például, hogy egy nő, a Facebookon “árulja” 6 hónapos magzatát drogért, vagy pénzért cserébe, mert “az neki nem kell”.  Mármint a baba. Na, szerintem neki teher ez a gyerek és ezt nem abból szűrtem le, hogy használta-e a “terhes” szót vagy sem.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!