Az elmúlt napokban egy videóval több különböző fórumon is találkoztam. Mégpedig egy videóval, férfiakról, akik akkor tudják meg, hogy apukák lesznek.

Ez egy reklámfilm, apák napja alkalmából készült. Szerintem szuper látni, ahogy örülnek ezek a nagy gyerekek a kisebb gyerekek érkezésének (holott valószínűleg még fel sem fogják, mi vár rájuk… én abban a pillanatban tuti nem fogtam fel és szerintem nyugodtan szólhatok Pasi nevében is, ha azt mondom, ő sem).

Szívből kívánom mindenkinek, hogy így fogadják partnereik a várandósság hírét!

Apák napja… Melyre Pasi az elmúlt hetekben naponta többször, készségesen hívta fel a figyelmemet, mindenféle remek tippet, többé- kevésbé burkoltan a tudtomra adva: pl. kerti locsolóslaghoz 25 fokozatú fej (“egy remek ajándékötlet apák napjára”), egy új könyv a kedvenccé avanzsált thriller irónőtől (“ha még nem lenne ötleted apák napjára”), egy univerzális, multifunkcionális távirányító, aminek a sugara még a falon is átmegy (“kiváló ajándék apák napjára, bár ennek még a születésnapomra is örülnék”), hogy a többit ne is említsük… Nem azért, mert többet vártam, de nekem anyák napjára egy ágyba reggelit dobott a gép ;-)).

Emellett persze valószínűleg az egyre gyorsabban közelgő, mitöbb felém megállíthatatlanul robogó szülésem gondolatának hatására is elkezdtem magamban összeszedni a terhességem különböző stádiumait, mikor mit éreztem, hogy voltam. Elkezdtem nosztalgiázni arról, milyen is volt az a pár óra és nap, amikor kiderült, hogy Ziggy már úton van.

 

Kétségkívül életem legfantasztikusabb időszaka volt az, centiméterekkel a föld felett siklottam a levegőben, volt egy csodás új titkom, ami hetekig nem hagyott aludni, koncentrálni (nem mintha most jobb lenne a helyzet), egészen addig, amíg valamelyest meg nem szoktam a gondolatot. Ezt igazán megszokni persze nem lehet, mert mire megszokna az ember egy stádiumot, jön a következő, de eleinte kicsit olyan volt ez, mint egy lázálom, csak nem a negatív értelemben. Nem voltam teljesen tudatomnál szerintem. Legjobban az éjszakákra emlékszem, amikor megébredtem a teljes csendben és rájöttem, hogy nem álmodtam, hogy minden tényleg, igaziból történik velünk. (A legboldogabb időszak volt ez amellett a kezdeti vigyorgós, szárnyalós jónéhány hét mellett, amikor elkezdtem randizni Pasival és még csak ennem sem kellett, mert úgysem fért volna semmi a gyomromba a milliónyi pillangótól, amik nemcsak az eszemet vették el, de elég jelentősen rátelepedtek a mindennapjaimra is… )

Utólag visszagondolva, nekem is fel kellett volna vennem Pasi reakcióját, amikor tudtára próbálom adni, hogy apuka lesz, mert –mint nálunk minden – ez sem ment teljesen zökkenőmentesen…

Akkor már napok óta valahogy egészen máshogy éreztem magam, mint azelőtt valaha. Furcsa ízeket éreztem a számban és úgy tűnt, mintha a melleim önálló életet kezdtek volna élni… Amikor pedig egy meetingen bemutatták a cég legújabb reklámfilmjét (boldog, elégedett emberekkel meg szép zenével a háttérben), amin én frankón elbőgtem magam és nagyon-nagyon kellett igyekeznem, hogy nehogy valaki észrevegye, mert komplett bolondnak néznek, tudtam, hogy ez nem jelenthet mást, mint…

Tudtam, biztos voltam abban, hogy itt valami nagyon nem úgy van, mint általában, mégsem mondtam semmit Pasinak. Nem akartam, hogy csalódott legyen, ha esetleg mégsem. Mert volt már olyan, hogy azt mondtam, valahogy nem érzem jól magam és én akkor tényleg nem is éreztem, de annak ehhez az élményhez még távolról sem volt köze! ĺgy többször előfordult már, hogy sejtelmes arccal bevonultam a fürdőszobába és közöltem, hogy akkor én tesztelni fogok…

Nem is csoda hát, hogy annyira rá volt pörögve a gyerektémára, hogy miután szeptemberben még nem voltam terhes (szeptember közepén volt az esküvőnk), minden este sápadtan várt haza és minden este megkérdezte, hogy nem kellene-e kivizsgáltatnunk magunkat. Tök komolyan, vicc nélkül. Tudom, hogy én is játszhattam volna a dolgot diszkrétebben, vagy talán kevésbé görcsösen is, de azt hiszem, én is borzasztóan szerettem volna már pozitívat pisilni…

Szóval ezért sem akartam csalódást okozni neki (eleget csalódott már szegény miattam), meg amúgy is nagyon korai volt még a dolog, hivatalosan még egy tesztnek sem kellett volna kimutatnia bármit. Úgy voltam vele, hogy ha nem, majd néhány nap múlva ismétlek, mert magam sem gondoltam volna, hogy tényleg egy szempillantás alatt jelenik majd meg az a kereszt a teszten… Nem halványan, hanem teljesen egyértelműen, minden kétséget kizáróan. De így lett.

Egy csütörtöki nap volt, november végén (20-án egészen pontosan). Munka után gondoltam elvégezni a műveletet (tehát még csak nem is reggel, tehát tényleg nem bíztam eredményben), még azelőtt, hogy Pasi hazaérne. Mert ha mégsem, nem kell neki magyarázkodnom, hogy miért rohantam az emeletre és zárkóztam be rögtön a fürdőszobába.

Egész nap feszengtem, mert valahogy nem fértem a saját testembe, és csak azt mondogattam magamban, hogy “neeeem, az nem lehet, vagy mégis? Ááá, tuti neeem! Vagy de??”. Ezért döntöttem úgy, hogy egy nappal sem várok tovább.

Szerencsére volt otthon egy teljes készletem, mert úgy a jó, ha fel van készülve az ember lánya minden eshetőségre. Meg amúgy is, mint az imént jeleztem, komoly mennyiségeket fogyasztottam minden héten. A különbség csak az volt, hogy azokról általában tudott Pasi (és mind negatívak lettek).

Remegő kézzel bontottam le fóliát a kis műanyag rudacskáról. Igazából mindent remegve végeztem, annyira izgultam. Az életben nem éreztem még magam olyan kétbalkezesnek. Valahogy azért csak sikerült, aminek sikerülnie kellett. Aztán, rögtön megjelent a kis kereszt a teszten, még a 2 percet sem kellet kivárni, de még egy felet sem.

Kiszaladt minden erő a lábamból. Pedig vártam, örültem, sosem voltam még ilyen boldog, de a felfedezéssel egyszerre jött a felismerés, az aggodalom, a felelősség terhe is (“én 2 hete megittam egy fél pohár vörösbort a sógoromék esküvőjén, most mi lesz?”).

Ez a gyerek ez van, itt van és jönni akar. Majdnem elájultam, pedig soha nem örültem még ennyire semminek.

Letámolyogtam a földszintre és elkezdtem előkészíteni azt, amit már régen kitaláltam, hogy hogyan is fogom elmondani Pasinak, hogy nem kell kivizsgáltatnunk magunkat, mert a világon SEMMI szükség nincs rá.

November közepe Hollandiában egy izgalmas időszak. Akkor a Mikulás (Sinterklaas) már az országban tartózkodik. Jön ugyanis hajóval (!) Spanyolországból (!!), hogy aztán fehér lova (!!!) hátán bejárja az országot és ajándékokkal halmozza el a jó gyerekeket. Ez egy fenenagy felhajtás, a tévé egész nap közvetíti “az öreg szent” érkezését, gyerekek, szülők  totális katarzisban… Mi is azt néztük Pasival szombaton, 5 nappal az ominózus este előtt. Egész nap, valahogy úgy alakult. Tetszett, hogy egy egész napot szerveznek köré meg mindenféle történetet kitalálnak, amiből a gyerekeknek úgy tűnhet, hogy veszélybe kerül a Mikulás ünnepe. Aztán mutatják, ahogy beúszik a nagy hajó a kikötőbe Spanyolországból (igazából a sarkon túlról, de nem kell ezt mindenkinek tudnia), nem tudtuk abbahagyni a bambulást. És nekem már akkor tudnom kellett volna, hogy valami van, mert még ezen is elbőgtem magam…

ĺgy tehát november közepétől december 5-ig minden gyerek garantáltan egy angyal, mert aki jó, annak mindig akad valami finomság, vagy apróbb ajándék a cipőjében.

Én meg úgy voltam vele, hogy ennél jobb apropója nem is lehetne annak, hogy megtömjem Pasi cipőjét mindenfélével… Például cukorkával, csokival, egyéb mindenízű, csokival bevont, rémesen édes holland állattal (egerekkel és békákkal), terhességi teszttel meg annak az útmutatójával, bár őszintén szólva azt azért reméltem, hogy használati utasítás nélkül is vágni fogja, miért van egy terhességi teszt a cipőjében a Mikulástól (meg hát egy kereszt szerintem eléggé egyértelmű jel, de mindegy)…

Mindent szépen elrendeztem, cukorkák, csokoládék, állatok jól frekventált helyen, teszt és használati utasítás kicsit kevésbé feltűnően pozicionálva, nehogy az akadjon először a keze ügyébe.

Még mindig remegve, a cipőt igen feltűnő helyre tettem, hogy lehetőleg minimum átessen rajta, amikor belép az ajtón, majd leültem a kanapéra tovább remegni. Hogy, hogy nem, Pasi sehol… általában 6 és fél 7 között itthon szokott lenni, de most persze még 7 után sem volt sehol. Mint hetekkel később kiderült, kollektíve maradtak még csocsózni (igen, csocsózni, igen pont aznap!) az irodában a munkatársakkal….

7 után hallom a kulcsot fordulni a zárban, az én gyomrom teljes tartalma is fordult egyet, annyira vártam, hogy elmondhassam neki, mi a helyzet. Belép az előszobába, ÁTLÉP a cipőn (amiben ugye minden jó), és linea recta be is vágódott a vécére. Gondoltam, nem baj, legalább levegőhöz jutok, amíg végez. Percek teltek el, ő még mindig a legnagyobb lelki nyugalomban, hát, tette azt, amiért bement. Nem akartam sürgetni, bár borzasztón szerettem volna. Amikor azt is meghallottam, hogy a telefonján nézeget filmeket (hiába, na, valamivel el kell ütni az időt), kicsit ideges lettem, gondoltam, őt sem látom karácsonyig. Megkérdeztem óvatosan, hogy jól van-e. Ő jól, csak valami, amit evett ebédre nem, úgyhogy időre van szüksége. Rendben. Miután hallottam lemenni a nap összes híradóját, az összes elképzelhető hírcsatorna teljes napi repertoárjával együtt, azért diszkréten érdeklődtem, hogy szerinte kábé mennyi időre lesz még szüksége. Enyhén irritáltan kiszólt, hogy ha kell, menjek fel, ott is van vécé. Tudom, Kulagép, onnan jövök!!!,csendben maradtam hát.

Újabb fájdalmasan hosszú, szinte végtelennek tűnőpercek után finoman megemlítettem, hogy esetleg még az is lehetséges, hogy nálunk járt a Mikulás és talán, NEM BIZTOS, de talán neki is hagyott itt valamit… Mire kiszólt, hogy ha hozott, gondolja, nem fogja visszavinni, majd látja, amikor nem lesz már más dolga….

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy megfogom a cipőjét és behajítom behelyezem a mellékhelyiségbe, mert úgy éreztem, nem bírok tovább várni.

Amikor végzett, izgatottan a cipője elé rángattam (mármint én voltam izgatott, ő egyértelműn kevésbé) és jeleztem (arra az esetre, ha nem látta volna magától), hogy Sinterklaas nálunk járt és úgy tűnik, tényleg hozott neki valamit! Ő csigatempóban kezdte kiszedegetni az ajándékokat, ahogy mindig, megadta a módját, pont, ahogy terveztem (mégis az dörömbölt a fejemben, hogy “az ég szerelmére, ember! Ne szórakozz már, borítsd ki az egészet, hát nem érted, hogy ez nem az édességekről szól???”). Jöttek szépen, egyesével a cukorkák, csokik és egyéb mindenízű, csokival borított állatok. Egy csomag ez, egy zacskó az… Én közben remegtem, mint a nyárfalevél, tényleg nem volt kontroll a testem felett, ő pedig csak bontott, volt jó sok hű meg há, minden darab édesség felett sokadozott egy órát, én pedig láttam magam előtt, amint kicsavarom a cipőt a kezeiből, hisztérikusan kiborítom a tartalmát és az arcába tolom a tesztet. De nem tettem meg. Vártam, remegve, izgatottan vártam.

Végre eljutott a tesztig. Kivette, nézegette, mondott talán valami olyasmit is, hogy “juuuuj”, amit mindig szokott, ha kap valamit, de közben láttam rajta, hogy nem igazán érti, miért is tartja ő a kezében azt a kis műanyag vackot, hogyan került az az ajándékok közé. Én meg csak remegtem meg vigyorogtam, mint valami félőrült. Idáig emlékszem tisztán mindenre. Elképzelhető, hogy egy időre elájultam az izgalomtól…

Hogy aztán hogyan is tudatosult benne pontosan, hogy szülők leszünk, vagy hogy hogyan is reagált, teljesen kitörlődött a memóriámból. Örült, ez biztos, de nekem segítenem kellett a megfejtésben, mert csak tartotta ott az eszközt és igen értetlenül nézett kifelé a fejéből. Talán mondtam neki valami olyasmit, hogy gratulálok, papa, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Aztán egy foszlány maradt meg a mosolyából a fejemben. Meg, hogy nagyon szorosan ölel.

Mindkettőnkek volt már lefixált programja aznap estére. Neki a testéreivel volt megbeszélve sörözés és én mondtam neki, hogy ne mondja le, majd megbeszéljük még a dolgokat (miután mindkettőnknek élvezehtő szintűre süllyedt a vérnyomása), de legyen olyan kedves és ne árulja még el a titkunkat senkinek. Azt is tudom, hogy azt is mondta végül, hogy akkor szerencsére nincs neki súlyos problémája és/vagy valami titokzatos halálos betegsége (komolyan ezt mondta!).

Erre emlékszem és arra, hogy amikor este hazaért, nagyon-nagyon boldog volt és állította, hogy még a hangom is megváltozott, sokkal lágyabb lett, mint addig volt (azóta persze megtapasztalta szegény, hogy nem mindig olyan lágy az én hangom a más állapotban…).

Én pedig mennyire ismerem már őt: nem véletlenül tettem bele a használati útmutatót is a cipőbe… (Igaz, hiába.) Utólag derült ki ugyanis, hogy miért reagált olyan furán a tesztre: azt hitte, hogy negatív. Azt mondta, ő annyira meg volt győződve arról, hogy nem fogok könnyen teherbe esni, hogy meg sem fordult a fejében, hogy akár pozitív tesztet is tarthat a kezében… (Milyen kegyetlen vicc lett volna tőlem egy negatív tesztet tenni az ajándékai közé, nem??)

 

Én aznap este Luci barátnőmmel találkoztam és nem mondtam el neki, miért nem akarok meggyes sört rendelni, vagy miért tart olyan sokáig választani az étlapról (hirtelen rájön ui. az ember, hogy alig rendelhet valamit, amiben nincs valami, ami nyers, vagy egészségtelen…).

Fura érzés volt olyan valakivel beszélgetni a legmindennapibb dolgokról, akivel gyakorlatilag mindent azonnal megosztok, miközben a legkevésbé sem hétköznapi gondolatok kavarogtak a fejemben és neki fogalma sem volt róluk. Legszívesebben belekiabáltam volna a világmindenségbe, hogy mi is van velünk, de az is annyira jó volt, hogy csak mi ketten tudtunk a dologról.

Talán fura, hogy azt az estét nem együtt töltöttük Pasival, de azt hiszem, akkor egyikünk sem fogta fel igazán, hogy mi is kezdődött akkor, november 20-án, csütörtök este a Kertváros egyik házának nappalijában állva egy cipőt és egy pozitív terhességi tesztet szorongatva.

Most már egészen biztosan tudom, hogy nekem is filmre kellett volna vennem azt az estét, de most már késő. Ezért is írtam le azt, amire még emlékszem, hogy ennél több emlék már ne veszhessen kárba.

Te hogyan jöttél rá arra, hogy nem vagy már egyedül? És hogyan osztottad meg hírt partnereddel?

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!