Azt mondják, hogy terhesség alatt elszenilisedik az ember. Leginkább az anyukák, de talán mindenki egy kicsit körülöttük – gondolok itt ugye Pasira, aki saját elmondása szerint már képtelen a munkájára koncentrálni, pláne, amióta rájött, hogy már csak két hét van a papírforma szerint. Bár úgy az igazságos, ha beismerem, esetünkben inkább én lettem kevésbé beszámítható “normális” önmagamhoz képest. Pasinak mindig is voltak kisebb-nagyobb problémái az emlékezőtehetségével, ezt soha nem is tagadta, erre most ő az, aki mindent észben tart.

Azt mondják, ez hormonális. Már esetemben, nem Pasinál. Nem tudom. Biztos van benne valami. Főleg az elején volt ez gáz, akkor tényleg volt valami hiba az agyamban. De azóta már jobban vagyok, talán megszoktam Ziggy gondolatát, talán az agysejtjeim szoktak hozzá a hormonokhoz, nem tudom, de úgy érzem, hogy szenilitás szempontjából ura vagyok a helyzetnek. Többé-kevésbé. Szigorúan saját tapasztalatokra alapozva, tényleg javult ez a kezdetekhez képest. (Persze könnyen lehet az is, hogy csak nekem nem tűnt fel az, hogy 8 hónapig  pizsamában jártam dolgozni…) De egyelőre nem szembesített még senki komolyabb emlékezetkiesésekkel, nem felejtek el találkozókat, nem csapódok az utcán máok férjéhez, és Recsit is max. hetente egyszer nevezem csak Ziggy-nek.

A héten pont Pasi volt az, aki megkérdezte, sokat aktívkodott-e Recsi aznap. A kérdést magyarul tette fel, így egészen megsértődött, amikor nem értettem, mire is kiváncsi pontosan (mert aznap pont annyit láttam Recsit, mint ő). Amikor már harmadjára – igen ingerülten – tette fel a “Recsi sokat aktív volt ma?” kérdést, megálltam a bolt közepén (éppen bevásároltunk ugyanis) és megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de egyszerűen nem tudom értelmezni a kérdését. Mire teljes felháborodással közölte, hogy nagyon is jól tudja ő, hogy nem beszél tökéletesen magyarul, de már ne is haragudjak, azzal még ő is tisztában van, hogy az általa feltett kérdés tökéletesen megállja a helyét nyelvtanilag, úgyhogy szálljak le a magas lóról és adjak végre felvilágosítást a fia aznapi magzati tevékenységeiről. ÁHÁ! Ekkor sikerült tisztáznunk a kommunikációs bukkanót. Mert Ziggy ugye nem Recsi.

Szóval agyilag szerintem nagyjából rendben vagyunk. Fogalmazzunk úgy, hogy nincs nagyobb baj, mint egyébként.

Amivel viszont meggyűlik mindkettőnk baja (de leginkább a Pasié), az a terhességi süketségem. Ez mondjuk nem bizonyított tény, talán van mint jelenség, talán tényleg kevésbé éles most a hallásom, talán a hormonoktól (olyan jó ilyenkor mindent a hormonokra fogni), de Pasi meg van győződve arról, hogy neki van igaza.

Mert valahogy az van, hogy 10-ből 9 alkalommal vissza kell kérdeznem, ha mond valamit. Vagy egy kis hümmögéssel, vagy a már unásig használt “tessék?”, “mit mondtál?” kérdésekkel. Ettől ő persze a plafonon van. Mert szerinte ő tökre artikulál és ha nem értem, amit mond, az csakis rajtam, illetve a hallásomon múlhat.

Jó, aláírom, talán tényleg sokszor visszakérdezek, de szerintem mindketten könnyebben megbirkózhatnánk a dolog által okozott irritációval, ha ő nem campogna minden alkalommal, amikor a fent említett szavak elhagyják a számat, melyek elhangzása után rögtön le is harapom a saját nyelvemet, napjában akár többször is, mert engem érdekel, hogy mit mond, tényleg, csak már nekem ciki visszakérdezni, akkora hűhót csap a dologból. Tehetném pl. azt is, hogy egyszerűen azt mondom, hogy ühüm, vagy aham és életünk további hosszú éveiben úgy csinálnék, mintha ebben a 9 hónapban mindig hallottam volna, hogy mit mond. Közben meg egyszer rájövök, fogalmam sincs,  kivel élek együtt.

Egy reggel pl. konkrétan beletrappolt az egyébként is igen érzékeny lelkembe.

Hollandiába betört ugyanis a kánikula (3 teljes napra). 34 fok volt (árnyékban), de napról napra magasabbat vártak, az utolsó munkanapom utáni szombatra pedig akár 40 fokot is és minden idők legmelegebb napját (már holland viszonylatban) és – magam sem gondoltam volna, hogy ilyet mondok valaha, de – én tényleg örültem, hogy még dolgoznom kellett előtte, mert az irodában legalább van légkondi. Otthon meg nincs. Van viszont egy lapostetős házunk, ami elől minden okos és tapasztalt hollander  óva intett bennünket a vásárlás időszakában, mert hogy milyen melegünk lesz majd benne nyáron. Mi pedig azt mondtuk (én), azért az évi egy napnyi igazán nyári hőmérsékletért (vagyis 25 felett, esőtől akár órákig mentesen) nem fogjuk feladni álmaink otthonát. Mert évek óta nem volt arra példa, hogy egy napnál tartósabban legyen igazán meleg az országban. Hát miért is ne akkor szöknének be észrevétlenül trópusi időjárási viszonyok, amikor én (Pasi szavaival élve) már IGAZÁN nagyon terhes vagyok, amikor még a legkeményebb szibériai télben is melegem lenne…

Mert az a helyzet, hogy már három hónapja alszom borzasztó rosszul és nem azért, mert útban van a hasam, mert az nincs is, hanem, mert egyszerűen olyan melegem van, hogy úgy érzem, felgyulladok. Na, ehhez vegyünk egy házat, ami régi és ráadásul lapostetős. Ha nagyon akarunk, hozzá gondolhatunk még egy éjszakát, amikor nem nagyon akar lehűlni a levegő és egy cseppnyi légmozgás sincs. Továbbá törvényszerű, hogy ha kint 40 fok van, nálunk az emeleten minimum 60. Biztos, hogy aludtam aznap éjjel valamennyit, de arról azért meg vagyok győződve, hogy többet nem, mint igen. Hajnali 4 körül kezdett lehűlni a levegő, nekem 6-kor csörgött az ébresztőm… Szóval lehet matekozni. Közben Pasi vidáman hortyogott mellettem (és van még képe azt állítani, hogy ő is rosszul alszik…), én meg már fel sem ébresztem, meg sem bököm, mert egy ideje nehezményezte, hogy miért is akarom én tulajdonképpen, hogy ő abbafejezze a horkolást, ha még utána sem tudok aludni. ĺgy hagyom, hadd pihenje ki magát legalább ő, hiszen legalább egyikünknek kell majd néhány napon/ héten belül olyan állapotban lennie, hogy képes legyen gondoskodni a nagy műgonddal előállított utódunkról.

Ezután, a sokadik virrasztással töltött éjszaka után jött el az utolsó munkanapom reggele. Már úgy keltem ki az ágyból, mint egy zombi, már csak robotpilóta volt, nem voltak érzelmek, szinte már sírni sem volt kedvem a fáradtságtól (azért csak sikerült mindig elmorzsolnom egy-egy könnycseppet reggelente), csak azt vártam, hogy végre akkor kelhessek, amikor nekem jólesik, mert azzal nagyon is tisztában vagyok/ voltam, hogy azok a napok is nagyon is meg vannak számlálva, hát igazán, hadd élvezzem már egy picit a saját akaratomat.

Szóval felkeltem, kitámolyogtam a fürdőszobába, elkészültem, lementem a konyhába reggelizni és magamban azért könyörgtem, hogy ne kelljen megszólalnom. Senkihez. Semmi miatt. Legalább mondjuk délig. Ez egy munkanapon persze csak merő ábránd, de azért tényleg ne reggel fél 8 előtt… A mostani tapasztalatom azt mondatja velem, hogy megérte várni, mert most aztán senkihez nem kell szólnom, ha nem akarok, ha pedig úgy tartja kedvem, hát délig ágyban vagyok, sőt, ha ahhoz támadna kedvem, fél egykor már le is heveredhetek a kanapéra sziesztázni a nyugodtan elköltött, bőséges és tápláló “reggelim” után. Általában persze nem tartja úgy kedvem, mert nekem mosnom kell meg vasalnom meg takarítanom. Gyakorlatilag mindent kimosok és kivasalok, ami az utamba akad (Recsi szerencsére sokat van házon kívül). Szégyen, nem szégyen, szerintem az elmúlt 7 és fél évben, amióta Pasival egy háztartás vagyunk,  nem használtam összesen ennyit a vasalót, mint az elmúlt néhány napban és valószínűleg Tóninál is kicsapódott 1-2 biztosíték a mosogép gyakorlatilag folyamatos használata miatt.

Visszatérve a még dolgozó múltamra és azokra a reggelekre: Recsit is rendszeresen csak egy kedves “Mmmm” elmormolásával köszöntöttem reggelente, miközben kitöltöm a friss vizét és a ropogtatósát, de többre nem vagyok képes, pedig Recsi borzasztóan igyekszik kedves lenni, nyilván puncsol, hogy minél hamarabb kimehessen.

Ezek után jött le Pasi, általában kipihenten, kisímultan, jókedvűen. Soha nem értettem, hogy csinálja, hogyan tud reggel jókedvűen indítani és főleg csevegni semmitmondó dolgokról, amikor nekem még a kávéfőző lámpája is bántja a szememet…

ĺgy volt ez az utolsó napomon is is, amikor Pasi megint, mint a reggel cirógató napsugara lebillegett az emeletről. Én éppen a konyhapult mellett álltam és próbáltam – önsajnálattól keserű – könnyeimet nyelni a vajaskenyér mellé, amikor is alábbi párbeszéd zajlott közöttünk:

– Jó reggelt, Napsugarcskám (ez nem elírás, így mondja. Ugye milyen tündibündi?). Jól aludtál?

– NEM.

– Aludtál azért valamennyit?

– Mmmm.

– Mit csinálsz?

– Reggelizni próbálok.

– Mit olvasol?

– Cikket. (Valamilyen kedvesen vidáman humoros írás volt, bele sem merek gondolni, hogyan reagáltam volna, ha éppen a világ gazdasági helyzetéről, gyermekrabszolgaságról, vagy ipari állattartásról olvasok éppen…)

– Milyen cikket?

– Ha akadna némi lehetőségem, hogy elolvassam, tudnám. (Tudom, ezek olyan kijelentések, amik miatt már régen elhagytam volna magam, ha én lennék a saját feleségem, de komolyan mondom, ilyeneket csak akkor produkálok, ha igazán kialvatlan vagyok…. )

– Úh, valaki nagyon morcos kedvében van ma.

– Mmmm.

– Te fogsz ma még normálisan is kommunikálni, vagy érjem be ennyivel?

– Miért, neked is vannak rosszabb napjaid! Hagyd már, hogy sajnáljam magam egy kicsit. 3 hónapja nem aludtam, az ég szerelmére!

Ezt szerencsére megértette Pasi is (mert azt őszintén be kell ismernem, hogy Pasi végig igazán megértő velem, még az érthetetlen kirohanásaim ellenére is), így nem kellett erre több szót fecsérelni.

Hanem ekkor, történt az, amit a tapasztaltabbjai csak úgy emlegetnek, hogy “ne húzz ujjat egy terhes nővel”. Ezt Pasi is érti és használja, csak sajnos a legtöbbször nem a legjobb alkalommal. Mondjuk nekem (mint  terhes nőnek) mostanában valahogy bármilyen megjegyzés ujjat húzás. De ez mellékes.

 

Szóval éppen megkentem a szendvicsemet, lehajoltam egy zacskóért, kivettem egyet, majd, mire nagy nehezen felemelkedtem, Pasi megkért, hogy vegyek ki neki is egyet. Már zacskót. bevallom, a kérés picit váratlanul ért, így – bármilyen hihetetlen is a dolog -, nem hallottam elsőre, hogy mit mondott pontosan. Nem volt hát más választásom, mint visszakédezni, hogy mit mondott. Amire ő teljességgel felháborodott, majd megkérdezte, hogy ő artikulál-e olyan rosszul, vagy én vagyok-e ennyire süket. ĺgy.

Nekem sem kellett több, sértett primadonnaként távoztam a színről, nyilván késésben voltam már, így valahol jól is jött ki, hogy nem tökölöm el az időt feleslegesen (azért egy puszit nyomtam az arcára, mert vallom, hogy ennek mindig meg kell történnie és annyira azért nem volt komoly a dráma, kicsit felturbóztam a dolgot, na).

Megfogadtam viszont, hogy nem fogok visszatérni a dologra addig, amíg ő vissza nem tér (netán bocsánatot nem kér faragatlanságáért), azt meg végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy még én kérjek bocsánatot, mikor ugye ő volt a bunkó (tudom, nem csak a hallásom szelektív, hanem kicsit a memóriám is).

Fél 10-ig bírtam, akkor írtam neki egy üzenetet.

“Visszatéve a ma reggelre: fáradt vagyok, 3 hónapja alszom rosszul. A ma éjjel extra sz*r volt. Úgyhogy bocs, hogy nem voltam elbűvölően kedves reggel. Néha még az is nehezemre esik, hogy kimásszak az ágyból. A süketségemről pedig: azt hiszem, valahogy befelé fordultam mostanában, a gondolataim máshol jánrnak. Nem tudatosan, ez egyszerűen csak történik velem. ĺgy nem vagyok mindig annyira a helyzet magaslatán. Egyszerűen magamba fordulok, hidd el, ezt nem tudatosan irányítom így. Vagy tényleg süket vagyok. Lehet. (itt jött megint az érzelmi váltás, a hirtelen, a semmiből magának utat törő fúria – a szerk.) Úgyhogy idegesítheted magad ezen és sértegethetsz (szerencsétlen férjem, miket ki nem kell bírnia! – a szerk.)a megjegyzéeiddel, vagy egyszerűen elfogadod, hogy ez egy darabig még így lesz. Mert ez nem fog változni még egy darabig. És csak mellékesen: tavaly voltam hallásteszten, minden teljesen tökéletes volt. Nem hiszem, hogy egy év alatt komolyabb halláskárosodásom alakult volna ki, viszont szerinted nem gyanús, hogy csak az elmúlt 7-8 hónapban vagyok SZERINTED süket? De ha ragaszkodsz hozzá, kérek egy új időpontot.”

 

Arról nyilván mélyen hallgattam, hogy én mennyire bunkó voltam vele először. Mentségemre legyen mondva, hogy általában összespórolok néhány napot, hogy bocsánatot kérhessek mindenért. És azt rendre meg is teszem. Tudom, hogy baromi nagy mázlim van Pasival. Tutira nem lenne más a világon, aki (még terhesen is) elvisel és azzal is tisztában vagyok, hogy sokkal többet nyel ő le tőlem, mint amit én valaha elnéznék neki, vagy magamnak, ha ugye én lennék a saját feleségem…

Egyébként rákerestem fórumokon és más kismamák is panaszkodnak rossz(abbodó) hallásra. Sőt valakinek még a látása is romlik. Végül tehát a konklúzióm: Pasi örüljön, hogy felismerem még idegen környezetben.

Komolyra fordítva a szót azért tényleg baromi hálás vagyok a sorsnak, amiért életem párja madjnem 8 év után (még a hormonjaimtól elbutítva) is elvisel, sőt türelemmel elfogad és szeret.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!