Ülök a majmos szőnyeg mellett és nézem, ahogy alszik. Kimerítette a sok nézelődés és nyűgös lett. Itt kellett őriznem, mert, ha csak egy lépésnyi távolságra voltam tőle, már sírt. Minden ébredés után kb. másfél órával jön el ez a pont.

Most pedig alszik végre. Én meg csak ülök és nézem őt, aki belőlünk lett. Akinek a mi tökéletlenségeink tökéletesen állnak. Látom benne magamat és látom az apját. Aztán hirtelen megint nem látom, kit kellene látnom benne, mert őt látom, ő pedig ő és nem mi.

Olyan szép, szabályos kis fejecskéje van. Az orrlyukait mintha körzővel rajzolták volna. A haját még mindig vörösesnek látom. Gyönyörű színű, remélem, ilyen marad.

Nézem, ahogy álmában mosolyra szalad a szája és ettől nekem is mosolyognom kell. A cumi a feje alatt. Nem igazítom meg, fel ne ébresszem. Eszembe jut, hogy a héten a füle mögé szorult, mint egy igazi nagymenőnek. Ettől megint mosolyognom kell.

Milyen kis védtelen és esetlen volt, amikor hazahoztuk. Azt se tudtuk, mihez kezdjünk vele. Most meg már az oldalára fordul és nevet is, ha az apja bolondozik vele (hogy lehet az, hogy nekem csak akkor jár a mosoly, ha küzdök érte, Pasinak meg elég egyszerűen csak belépnie a szobába?).

Olyan nagynak látom már és valahogy úgy látom, ennél nagyobbra már nem is lehet nőni, pedig még nincs 2 hónapos és még mindig csak 56-os ruhákat hord. De már meg-megmutatja, hogy van neki saját akarata…

Istenem, mekkorákat tud hisztizni, ha fáradt. Egészen addig üvölt egy lélegzetvétellel, amíg padlizsánszínű nem lesz a kis feje és meg nem izzad a homloka. Hiába mondom neki, hogy ott vagyok mellette, hogy soha nem fogom magára hagyni, hogy csak egy pillanatra megyek el, mert nekem is kell néha enni, inni, pisilni, ő, mintha ott se lennék, csak megfeszíti magát és az első lehelete utolsó köbmilliméterét is kipréseli a tüdejéből, majd kis csend után levegőt vesz újra és még hangosabban zendít rá.

Egye fene, végül is nem kell nekem ennem, még fél 12 sincs. Felveszem vigasztalni.

A karomban megnyugszik. Óvatosan leteszem megint a majmos szőnyegre, hogy ott nyújtózzon és csodálkozzon rá a világra.

Most nem ellenkezik. És nem telik bele 5 perc sem, kezdenek már leragadni a gyönyörű kék szemei.

Előttem pedig felsejlenek egy termékeny nap képkockái: főzni fogok és mosni meg porszívózni, talán még vasalni is!

Végre alszik! Most felállhatnék, hogy megtegyem mindazt, amit terveztem. De maradok. Nem tudom otthagyni.

 

Ülök a majmos szőnyeg mellett és nézem, ahogy alszik. És alig várom, hogy felébredjen megint és rám nézzenek azok a szép kék szemek.

Mosni máskor is lehet.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, a blog Facebook oldalához csatlakozva mindig képben maradhatsz!