Sok dologban nem vagyok már olyan görcsös babaszempontból, mint az elején voltam, ami által – magam sem hittem volna, ha nem a saját bőrömön tapasztalom – sokkal jobban tudom élvezni a Mishával töltött időt.

Nem szorongok már az alvástól, hogy pontosan X óránként legalább Y percet aludjon és Z óránként kapjon enni. Majd ő tudja, mikor mire van szüksége, én pedig hozzá igazítom a napirendemet, már, ha beszélhetünk olyanról (a hajmosás meg amúgy is csak úri muri). Az etetés miatt sem rágom már a körmöm. Mert sokszori próbálkozás meg összesen 5 db különböző, általam felkeresett szoptatási tanácsadó, millió kért és annál is több kéretlen tanács ellenére sem sikerült megtanulnunk a szopizás alapjait. Nem minden akarás-nem akarás kérdése, vannak itt anatómiai bibik, de a részletek talán egy másik bejegyzést is kitöltenének. Sőt egy teljes sorozatot akár. Így aztán fejek, hogy aztán üvegből igya meg az anyatejet. Rengeteg elhullatott könnycseppembe került ez a döntés meg az, hogy elfogadjam, nekünk most ez jutott. Tudom, hogy kitartással meg végtelen akarattal meg lehetne tanulni az egészet és javítani azt, amit az elején a kórházban meg az első másfél hétben elszúrtak, de feltettem magamnak a kérdést, hogy akarom-e ezzel a stresszel és küzdelemmel tölteni azt a rövidke 3 hónapot (amiből már csak 3 hetünk maradt), amit a holland állam ad nekünk itthon, együtt, kettesben, ami után vissza kell mennem dolgozni és úgyis fejnem kellene, ha továbbra is anyatejjel akarom táplálni Mishát. A döntésem felszabadított, több szemontból is, nyugodtabb lettem és kiegyensúlyozottabb, Misha is rendben van, nő, mint a gomba, akinek meg véleménye van erről, az tartsa azt meg szépen saját magának, ez a mi életünk.

Szóval lassan, de biztosan kialakítottam a “szülői stílusomat”, mármint az első hónapokra, talán még lazának is merném magam nevezni néha, nem élünk már a négy fal közé bezárva, sőt mozgásterünk sem csak az otthon-szupermarket-erdő háromszögre korlátozódik. Most érzem magam először, úgy istenigazából felhőtlenül boldognak anyaként.

Az igazán igazi lazaságból pedig már csak egy tényező hiányzott: a Pasival kettesben (tehát Misha nélkül), házon kívül eltöltött idő, amire neki jóval nagyobb igénye volt, mint nekem. Részemről ennek egy olyan 17-18 év múlva jött volna el az ideje, de neki hiányzott a régi életünk, vagy legalább is annak egy kis morzsája, mert olyan, mint régen volt úgysem lesz már soha sem. Kezdjük ott, hogy energiával sem bírnánk. Pasit 8 éve ismerem, azóta csak az elmúlt két hónapban fordult elő, hogy 11 előtt ágyba kerüljön. De most igen gyakran…

Lényeg a lényeg, Pasi ki akart mozdulni, én meg nem annyira. Szerintem totál objektíve is igen korai ez a gyerek kéthónapos kora előtt, de Pasi szerint számtalan (szerintem kettő) példát tudott felsorolni azzal kapcsolatban, hogy szülők ilyen korán kirepültek egy-két lopott órára a meleg családi fészekből, hogy néhány órába sűrítve dorbézolják le a családi fészekbe “bezárva”már  eltöltött és még eltöltendő órákat.

Nehezen mentem bele a dologba, persze hülye nem vagyok, nem mondtam bele direktbe a közös szórakozásra annyira kiéhezett férjem arcába az igazságot, miszerint nekem a testem legeldugottabb négyzetcentimétere sem kívánja az alig néhány hetes kisbabámat magára hagyni (nyilván gyerekfelvigyázóra, ami az én szememben egyet jelentett azzal, hogy gyermekemet sorsára hagyom) egy kis közös szórakozásért. Mert tudunk mi közösen pl. filmet is nézni itthon, amíg Misha alszik, sőt az is előfordult már, hogy úgy tudtunk vacsorázni, hogy egyikünknek sem kellett Mishát szórakoztatnia és/ vagy tartania, mert ő remekül elvan a majmos szőnyegen. Arról nem is beszélve, hogy én pl. tök szívesen aludnék egyet egy jó film alatt, amit ketten nagy gonddal választunk ki, hogy aztán másnap kifaggathassam Pasit arról, hogy mi is történt az ötödik perc után. Szóval nem mondtam ezeket a dolgokat ennyire direkt, mitöbb semennyire sem mondtam ki őket, hanem mindenféle kifogást puffogtattam, amiből volt jópár, de – tekintve, hogy Pasi Misha 3 hetes (!!!) kora óta ostromolt már ezzel a kéréssel – a 8. hét tájékán kifogytam mindből, úgyhogy kénytelen voltam igent mondani, mert ugye a házasságomat is igyekszem (lehetőségeimhez mérten) megőrizni jó állapotában.

Belementem tehát abba, hogy szombat este, régen látott barátokkal együtt 3 órára kilátogatok Pasival, Misha nélkül, egy helyi zenei fesztiválra. Mondom, szombaton. Ezt természetesen az előtte esedékes szerdán rögtön jól meg is bántam.

Történt ugyanis, hogy elmentem fogorvoshoz, hogy meglássuk változott-e valami fogsorom épségén a terhesség óta. Tehát ellenőrzésre. Tehát nem órákon át tartó gyökérkezelésre. Erre az időre Pasi maradt itthon Mishával. Namármost, én nem vagyok az a fajta anya, aki nem bízik meg senkiben saját magán kívül (tehát gyermeke édesapjában sem), de – mint fentebb már említettem – nem tegnap ismertem meg Pasit. Úgyhogy mielőtt elindultam, jól elmagyaráztam mindent, vagyis mikor evett, mikor büfizett, mikor kapott tiszta pelust, mikor kell megint ennie, mikor kell büfiznie, a tiszta pelusról nem is beszélve.

Amikor másfél órával később hazaértem, a nappali úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna: minden a majmos szőnyeg köré, a helyiség közepére cibálva, az őskáosz tetején pedig, Pasi ült, karjában Mishával, arcán szemrehányó tekintettel, ami rögtön a lelkem mélyéig hatolt és nagyjából az alábbi szavakat tartalmazhatta, ha lefordítom: “te képes voltál itthagyni engem ezzel az akarnokkal, aki megállás nélkül üvölt, amióta kitetted a lábad a házból?”

Én, mintha fogalmam sem lett volna arról, hogy milyen IS tud lenni Misha, megkérdeztem, hogy pontosan mi is a probléma. Hát, hogy csak sírt megállás nélkül. Mire megkérdeztem, hogy mikor kapta meg a tejet. Már Misha, nem Pasi. Amire azt mondta, hogy nem kapott még enni (ezt egy jó órával azután, hogy az etetés következett volna papírforma szerint). Miérttel kezdődő kérdésemre a válasza az volt, hogy (és most figyeljünk nagyon!) annyira sírt (mármint Misha, nem Pasi), hogy neki attól bizony kiment a fejéből, hogy etetni kellene. Tudjuk követni, ugye?!

Ezek után nyilván egyértelmű, hogy rohadtul semmi kedvem nem volt elmenni sehová Misha nélkül, de ugye a házasság egészsége is fontos, vagy mi. Szombatra tehát beélesítettük apósomat, hogy legyen ő a bébicsősz.

Visszafogtam magam, indulás előtt csak háromszázszor ismételtem el, hogy mit hol talál, de főleg, hogy MIKOR és MENNYIT kell ennie a gyereknek, biztos, ami biztos – az alma meg a fája, értitek -, majd elindultunk.

Nem mondom, hogy teljesen természetes volt a mosolyom, főleg, miután még össze is szólalkoztam Pasival, aki biciklivel akart menni és nem értette, hogy nekem miért nincs kedvem kerékpárra ülni (itt a hangsúly kivételesen az ülésen van, nem a kerékpározáson, ha értitek, mire gondolok).

Végül megérkeztünk békességben, a többiek – mint régen – már ott voltak. Tekintve, hogy fesztiválon voltunk, gondoltam, ki kell rúgni a hámból, csinálni kell valami igazán rosszat, valami olyat, amit másnap talán megbán az ember, pl. piercinget lövetni, vagy tetoválást csináltatni (hacsak nem változtatták meg a fesztiválok illemkódexét, amióta kiálltam a körből), úgyhogy vettem magamnak egy kávét. (Néztek is rám megrőkönyödve, szó se róla.) Majd megpróbáltam beleilleszkedni a fesztiválhangulatba meg a kötetlen beszélgetésekbe, közben pedig úgy éreztem, kevés a levegő, hiányzik legalább egy, de inkább minden végtagom, nem vagyok teljes, Misha nélkül nem. És különben is, mi lehet Mishával? Eszik? Alszik? Sír? Ha sír, miért sír? Ha sír, meg tudja-e nyugtatni az apósom? Ha nem tudja megnyugtatni, miért nem hív fel? Te jó ég! Misha már biztos percek óta zokog vigasztalhatatlanul, pontosan azóta, hogy észrevette, a szülei elmentek otthonról, őt meg nem vitték magukkal, most tuti egy életre megrendül az ősbizalma mindenben és mindenkiben! Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben nagyon menőn kortyoltam nagyokat a kávémból és úgy csináltam, mintha nemcsak hallanám, de még fel is fognám, hogy miről beszélnek a többiek. Közben láttam kívülről az üveges tekintetet a fejemen, amit abba az irányba fordítottam ugyan, amerről a beszélgetés hangjai jöttek, de gondolataimban inkább néhány fényévvel kilométerrel távolabb jártam.

Pasi néha nagy vidáman odaszökellt hozzám, mint egy jóllakott gazella, hogy megerősítse saját zsenialitását, miszerint ugye, milyen jól mulatok én is “végre” gyerek nélkül. Én meg bólogattam, hogy aham meg ühüm, nagyon jól, remekül, istenien mikor megyünk haza???. Majd boldogan visszaszökellt rég nem látott cimborái koszorújába, hogy keringjen és sugározza az IQ-t.

Oké, nem voltam végig ilyen merev, kellett némi idő, hogy valamennyire el tudjam magam engedni, hogy elhiggyem, Misha nélkülem is túlél 3 rövid órácskát (ami most bezzeg olyan lassan telt, mint előző életemben 3 hónap), melyből kettő és felet alszik, a fennmaradó félben meg eszik és egyéb fiziológiás igényeit elégíti ki. Nehezen, de azt a kényszerképzetet is elnyomtam magamban, miszerint (Jóbarátok Ross után szabadon) távollétemben berepül majd egy sas a nyitott ablakon, hogy leszálljon a tűzhelyre, amit véletlenül égve felejtettem, amitől lángra kap a szárnya és Misha ezt látva kiugrik a kiságyából, hogy segítsen a pórul járt állaton, aki ezt félreértve, éles karmai közé ragadná a gyereket és felszállna vele, miközben, egy nyitva felejtett csap miatt a lakás szép lassan megtelik vízzel, ami felett – még mindig Mishával karmai között – csapkodva, a sas végzetes örvényt kavarna erős szárnyaival, melyben saját és unokája életéért az apósom küzd, ami miatt nem tud telefonálni nekem, hogy rögtön otthon teremjek és megmentsek mindenkit.

Miután eleget mondogattam magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy rohadtul nem kell félni semmitől, hogy – mint mindig – nagyon gyorsan eltelik majd az a 3 óra, hiszen micsoda, még csak már 45 perce eljöttünk otthonról, elkezdtem kimondottan jól érezni magam. Nem feltétlenül a zene miatt meg a tömeg miatt, bár tény, hogy majd’ 2 hónap nonstop Halász Judit után egészen jó volt más zajokat is hallani. És persze dumálni jókat barátokkal, akiket már nagyon régen láttam saját környezetemen kívül. Nem azért, tömeg az volt meg egy kicsit rá voltam élesítve a veszélyesnek tűnő helyzetekre, amitől elég rövid időre tudtam rákoncentrálni felnőtt beszélgetésekre, de elsőre nem is teljesítettem rosszul szerintem.

Amikor hazaértünk, Misha békésen szunyókált a kiságyában, még másnap is hajlandó volt kokettálni velem, sastámadásnak, tűznek és örvénynek pedig nyomait sem találtam. Szóval jó volt, mindenki túlélte, tényleg nem éreztem magam rosszul, de nem is álmodozom állandóan Misha nélküli féktelen szórakozásról.

Utólag persze rájöttem, hogy szinte teljes izolációban élek a kertvárosi rezervátumomban, hónapok óta nem tartózkodtam 6 embernél többel egy légtérben, hát lehet, hogy kezdhettük volna az újraintegrálódást valamivel lájtosabban is, pl. egy vacsival, vagy mozival, vagy a kettő kombinációjával, de nekünk rögtön egy fesztiválra kellett kimennünk, ahol annyi inger éri az embert, ami bőven elég kb. egy évre (nem is aludtam egész éjszaka, persze nem tudom, hogy az ingerektől, vagy a kávétól…). Talán majd a következő gyerekmentes kiruccanásunkon. 2029-ben.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!