Gondolom, mindenkinek ismerős a hétköznap reggelek kálváriája: a vekker csörög, méghozzá könyörtelenül. Hiába van az embernek problémája az (el)alvással, az ébresztő előtt fél órával, vagy akár csak 5 perccel, olyan mély álomba tud szenderedülni, hogy, amikor meghallja azt a vackot, a gutaütést követően, legszívesebben a földhöz vágná, ugrálna rajta párat, majd a biztonság kedvéért ráengedne egy méretes kalapácsot (én rosszabb napjaimon úthengerbe képzelem magam), hogy még véletlenül se szólalhasson meg többször. Már a vekker. Ha lenne az embernek lelkiereje reggel kipattanni az ágyból, hogy végrehajthassa ezt a rituálét. Ehelyett szundizik még egyet.
A szundi szó mellesleg túlságosan pozitív az én megítélésemben. Szundizni a kisgyerekek, vagy az állatkölykök szoktak – nyugodtan, meghitten! Amit a mai ember szundizásnak nevez, az egy kínszenvedés, egy önámítás! Én (de szerintem senki a Földön) nem meghitten szenderedek vissza olyankor, hogy még öt percig aludhassam az igazak álmát! Nem, én olyankor szoktam félálomban 1.) szidni magamat, hogy ugyan miért nem voltam képes már megint időben lefeküdni előző este, 2.) ünnepélyesen megfogadni, hogy aznap én bizony a tyúkokkal fekszem és üdén, frissen, kipihenten ébredek másnap, 3.) sorra venni a napi teendőimet, de leginkább azt, hogy mi a francot vegyek fel már megint, mert nincs egy göncöm, majd, amikor már megszültem gondolatban, azt próbálom kitalálni – még mindig szundizás (?!) címszó alatt –, hogy ugyan honnan is tudom pontosan összekaparni az aznapra szánt kollekciót…
Ilyenkor kapom, (figyelem, még mindig szundizás közben!), a nap első rendes dührohamát (még fejben, mert fizikai tevékenységre olyankor képtelen vagyok) . Mert annak ellenére, hogy én ugye hivatalosan még az igazak álmát alszom, mégis nagyon jól tudom, hogy aznapra, megeröltető agymunkával megálmodott viseletemnek melyik darabja van éppen mosásban, tehát kezdhetek mindent elölről. Szundizással, gutaütéssel, úthengerrel együtt. Ezt a gyakorlatsort addig végzem, amíg félig öntudatlan agyam fel nem fogja, hogy, ha így folytatom tovább, a büdös életben nem érek be dolgozni. Ilyenkor szoktam, könnyeimet visszafojtva, fogaimat összeszorítva végül mégis kivakarni magam az ágyból.
Azt ugye mondanom sem kell, hogy egy 50 négyzetméteres lakáshoz nem adnak elég nagy fürdőszobát ahhoz, hogy a reggeli megfeszített tempóban történő készülődés (főleg a fent leírt, előzmények mellett) ne torkolljon erőszakba. Pasival kettesben egy akkora fürdőszobában ahol nem tud úgy megfordulni az ember, hogy ne verjen le semmit vagy a farával, vagy az orrával, vagy mindkettővel egyszerre. Mert amikor én már addig halogattam a felkelést, hogy egy másodpercet sem vesztegethetek tovább a reggel “meghitt” szertartásából, pasi is kihozza magát valahogy végtelennek tűnő kómájából. Tehát kezdődik az, amit én csak a mi kis kegyetlen játékunknak becézek, a fürdőszobai pankráció.
Mint már említettem, ezek a helyzetek vagy fizikai erőszakba mennek át, vagy tovább emelkednek a pszichológiai hadviselés szintjére (amihez képest a hidegháború jóindulattal is csak a cserkészgyűlés kategóriába sorolható).
A játékszabályokat tökélyre fejlesztettük az évek folyamán. A lényeg, hogy az nyer, aki a tükörnél marad. Egyszerű. Holtverseny nincs. Túlélés ez, kemény verseny.
Íme néhény alapszabály:
A fizikai vonalon engedélyezett a lökdösődés, esetleg egy-egy jól irányzott bökés könyökkel – szigorúan a véletlen műveként feltűntetve. Lábra lépni, rúgni, marni, intim testrészeket támadni tilos és főleg etikátlan!
A pszichológiai szinten (ezt csak haladó versenyzőknek ajánlom!) semmilyen fizikai érintés nem engedélyezett. Lényeges a kitartás, az ellenfél lelkiállapotának a másodperc egy töredéke alatt történő felmérése, ez sorsdöntő tényező a mérkőzés alatt.
Fontos megemlíteni, hogy a pszicho-síkon engedélyezett különböző hangok hallatása is, legyen ez (bármely, otthonunkban használt nyelven) értelmes szó, nyögés, morgás, zihálás, esetleg, a játszma vége felé sikítás (lehetőség szerint a női versenyző részéről).
A legfontosabb versenyág a tükör és/ vagy mosdókagyló teljes birtoklása. A versenyetika szerint erre annak a versenyzőnek van joga és lehetősége, aki előbb ott volt (vagyis korábban daruzta ki magát az ágyból).
Az a játékos, aki akár csak 5 perccel korábbra állítja be az ébresztőóráját és van is benne annyi lelkierő, hogy ne szundizzon még legalább 8-szor 5 percet, nyeregben érezheti magát. Ekkor jön azonban az előrelátás, a taktika és a kitartás a képbe. Mert tegyük fel, hogy az ember félig kómában nem visz magával minden kelléket a fürdőszobába (elengedhetetlen tehát a szundizás közben történő mérlegelés), ezek a hibák megfordíthatják a győztesnek hitt játszma kimenetelét!
Ezért nagyon fontos az, hogy az ember, akár REM fázisban is képes legyen összpontosítani, összeszedni, amire szüksége lehet ÉS, hogy semmiképp ne hagyja már el a helyiséget, ne változtasson az aznapi öltözéken: bevitted, felveszed (ha lyukas a harisnyád, így jártál!).
A helyzetfelmérés után jön a valódi játék: a vesztésre álló fél ugyanis minden lehetséges (és megengedett) eszközzel próbál fordítani az álláson.
Gondolok itt a hajvasalás, vagy sminkelés folyamata közben kar alatt való átnyúlásra csaphoz, fésűhöz, borotvához, hajzseléhez és esetleg a tükör elé való befurakodáshoz, ami a játszma elvesztésével egyenértékű.
Ezekben a pillanatban különböző hormonok szabadulhatnak fel a női versenyzőkben. Ekkor van szükség az önuralomra. Sem fizikálisan, sem verbálisan nem bántalmazni a másik felet. Türelemmel, kitartással és a lehető legszélesebb mozdulatokkal tovább sminkelni, hajat vasalni, lehetőség szerint rezzenéstelen arccal, hogy mégis feladásra kényszeríthessük a másik felet.
Férfi versenyzők előszeretettel alkalmazzák a hajzselézés, vagy fogmosás taktikáját a tükör és a mosdókagyló elé hajolva oly módon, hogy minden létfontosságú eszköztől a lehető leghosszabb időn keresztül, hermetikusan elzárják az utat előlünk.
Egy ilyen helyzetben csak egy kiút van: lelkiterror! “Én busszal járok, mindig te viszed el az autót, neked olyan mindegy, hogy 5 perccel később indulsz el itthonról!”
Pasi már tapasztalatból tudja, hogy ilyankor csak egy lehetősége van: átengedni a helyet. Ha ez az aduász kerül bevetésre, az számára sakk-matt: egyrészt tudja, hogy én dolgozom meszebb (vagyis ő birtokolja jogtalanul a kocsit), másrészt a bicikli témát első nyaralásunk óta fel sem hozza, tehát nincs más választása, mint kiszállni a versenyből. (Mentségemre szolgál, hogy ezt a taktikát csak igen ritkán és többszörösen indolkolt helyzetben alkalmazom.)
Mivel pszichológiai hadviselésünk eléggé el tud harapódzni, megbeszéltük, hogy csak és kizárólag olyan házat veszünk meg, ahol elég hely van a fürdőszobában két tükörhöz és két mosdókagylóhoz.
Hát, nem lesz, mert az ebbe a házba sem fér. De hiányozna is. Plusz, a “vesztes” felet (vagyis, aki később fért hozzá a tükörhöz) mindig kávé várja indulás előtt. Mert akármennyire is kemény a verseny és nehéz a vereség néha, jó kis páros vagyunk mi ketten.
Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: