Nem vagyok lakber blogger, valójában rettentő keveset konyítok a dologhoz. Fantáziám olykor a nulla farát éri, azt is max. alulról.

Alig több, mint fél éve házat vettünk Pasival. Nem kastély, de számunkra a kacsalábon forgó palota maga. Nem túl nagy, bár határozottan hatalmas előrelépés, a másfél szobás, lakáshoz képest. Olyan igazi felnőtt lakás, ahol van lehetőségünk elszállásolni családot, barátokat (amire megadatik minden esélyünk, mert gyakran érkeznek hozzánk vendégek egy, vagy akár több, olykor rögötnzött éjszakára). Erre pereze a fapiaci lakásban is gyakran került sor (főleg, mert akkor a belvárosban laktunk, mi voltunk a legkézenfekvőbb megoldás), de az egy idő után senkinek nem volt már jó: a kanapén eleve nem lehet aludni, a felfújhatós matracon való alvásból, hálózsákban a földön szunyókáló, várva várt, vagy váratlan szállóvendégek kerülgetéséből meg már kinőttünk.

Mindemellett gondolni kell a jövőre is, mert hát hova tennénk egy utódot, ha netán úgy hozza a sors. (Pasi felvázolt néha egy-egy elvetemült lehetőséget, úgy, mint “a mosógépben néhány hónapos koráig még elfér”, de nem meglepő módon, ezzel a rögtönzött pasi-megoldással nem győzött meg a költözés szükségtelenségéről…).

Szóval hely már van, sőt egy ház is, ahol közös életünk elkövetkező minimum 15 évét készüljük leélni.

A lakás eladása és a ház megvásárlása között nem hagytunk időt magunknak, így az átadást követően rögtön be is költöztünk. Ezt tényleg szó szerint kell érteni. Igyekeztünk úgy válogatni, hogy leendő új otthonunkban ne kelljen nagy munkálatokat végezni. Amikor pedig először jártunk ebben a házban, gyakorlatilag mindketten tudtuk, hogy nem is kell tovább keresgélnünk.

Otthonunk, az 1920-as évek végén épült, bájosan romantikus, az időszak minden kedves jellemzőjével: magas plafonok, ólomüveg, eredeti gránit padló, ami régi kilincsek (tudom, erre figyelni túlzás, de az összhatás szempontjából ez sem volt elhanyagolható részlet). Ezt a házat minden előttünk itt élő gazdája szerette. És ezt megérzi az ember.  Az előző tulajdonosok mindent szépen rendben tartottak, amit kellett, felújítottak. Nem volt sehol omladozó vakolat, sem lepukkant helyiségek, minden a legnagyobb rendben volt. És nekünk éppen erre volt szükségünk: egy ház, amibe beköltözhetünk különösebb kihívásoktól mentesen, ahol annyi csak a dolgunk, hogy a mi ízlésünkhöz igazítunk ezt-azt.

Ezt egyébként lankadatlan lelkesedéssel tettük, de igazán nagy befektetésre nem volt szükség. Pont, ahogy megálmodtuk.

A ház hozzánk idomult. Eltűntek a sokkolóan lila falak és lila és rózsaszín nyilászárók. Minderről mára már csak egy-két fénykép tanúskodik, meg az a néhány kép, ami örökre beleégett a retinánkba. Mint például a rózsaszín-lila-bordó(???) hálószoba képe:

Egyetlen dolog zavart még bennünket, illetve legjobban Pasit, az pedig a konyha volt.

Tény, hogy gasztroblogger sem vagyok, de nagyon szeretek sütni-főzni. Kikapcsol és az íráson kívül, az alapvető kézügyesség hiányában, ebben tudom leginkább kiélni elfojtott kreatív késztetéseimet. Egy hosszú nap után kimondottan kikapcsol, megnyugtat a konyhában való tevés-vevés, aprítás, kevergetés, kóstolgatás. A legjobban azt szeretem, amikor Pasival kettesben ügyeskedünk. Olyankor megbeszéljük a nap ügyes-bajos dolgait, bohóckodunk picit és ráhangolódunk az itthonlétre. Együtt tesszük le a munka batyuját. Mindemellett sokszor jönnek hozzánk barátok, hol kifejezetten egy vacsi kedvéért, hol csak úgy és itt ragadnak vacsorára. Olyankor nem csak a nappali, az étkező, de a konyha is megtelik élettel.  Ezért kellett annyira, hogy a konyhánknak lelke legyen.

Alapvetően nem is volt vele probléma. A szekrények önmagukban a ház karakteréhez illenek és kimondottan jó állapotban vannak. A magam részéről még nem nyúltam volna hozzá egy ideig. Aztán Pasi addig rágta a fülemet, hogy kénytelen voltam én is kritikusan szemügyre venni az állapotokat. Be kell látnom, hogy igaza volt. Valahogy nem alakult ki olyan szintű kötődés közöttünk és a konyha között, mint ami jele volt a régi lakásunkban.

Meg kell hagyni, nem a legmodernebb, de egy magasfényű, ultramodern konyha nem is mutatna jól itt. Főleg, mert a helyiség maga is igen aprócska. Ez nem az a konyha, ahol az ember leül, hogy elszürcsölje a reggeli kávét, vagy megegyen egy szelet pirítóst, de tulajdonképpen nincs is rá szükség, hiszen direkt összeköttetésben áll az étkezővel.

Szóval nézegettük a konyhát, szövögettük a terveket. Az egyértelmű volt, hogy a teljes konyhacsere szóba sem kerülhet. Ez egy alacsony költségvetésű hadművelet lesz. Akkor tehát mi is az, ami nem stimmel tulajdonképpen?

A válasz gyorsan érkezett: a munkalap. A műgránit, vagy nem is tudom, mi ez pontosan, nem kimondottan a mi stílusunk. Valószínűleg menő volt 10-15 évvel ezelőtt, felőlem lehet az ma is, nekünk viszont egyáltalán nem tetszik. Tehát azt gondoltuk, megvan a válasz: új munkalap és kész is van az egész konyha.

Elindultunk tehát beszerezni és ötletet gyűjteni.

A válogatás közben rögtön bele is futottunk egy asztalkába, amit tökéletesen alkalmasnak találtunk a kávézáshoz, teázáshoz használt, egyébként igen helyigényes kellékek tárolására. Azt feldobtuk még két polccal, ami Pasi szerint nem jó ötlet, mert úgyis csak pakolnék rájuk (nem tudom pontosan, hogy az ő értelmezésében mire is való egy polc tulajdonképpen…). Én konokul kötöttem az ebet a karóhoz, a polcok felkerültek a falra, én pedig pakoltam is rájuk.

 

Ekkor kezdett egyébként az egész projekt kifolyni a kezeink közül, mert csini kis kávésarok berendezése közben döbbentem rá arra, hogy mi is zavart engem tulajdonképpen a legjobban (a munkalap mellett) a konyha összképében.

A fogantyúk! Másik fogantyút kell találnunk! És találtunk is!

 

Elképzelhetű, hogy enyhe kilincs- és fogantyúfüggőségem is van, a papír- és irószerfetisem mellett…

A munkalapot sem kellett sokáig keresgélnünk, e tekintetben tökéletesen megegyezik a véleményünk. Pasi gyorsan ki is jelentette, hogy minden probléma megoldódott, egy pillanat alatt kicseréljük, észre sem veszem majd az egészet…

Azt mondjuk még a végeredménnyel maximálisan elégedetten is túlzás lenne állítani, hogy fel sem tűnt az egész folyamat, mert picit több munka volt vele, mint azt elsőre reméltem. Az új munkalap a helyére került, még új mosogatótálcát sem felejtettünk el beszerezni. Mindent bekötöttünk, minden működött.

A bazinagy alacsonyköltségvetésű konyhafelújítás prodzsekt ismét akadályba ütközött: mivel az “észre sem fogod venni” tevékenység keretein belül a régi csempét tökig le kellett verni, ki kellett találnunk, milyen kerüljön a helyére.

Mivel a ház öreg és nem szerettük volna túlzottan felcsicsázni, egyszerű, de nagyszerű megoldásra törekedtünk. Hosszas tanakodást követően a metro csempe mellett döntöttünk. Fehér, egyszerű, nem túl modern, mégis divatos (mint azt ma megtudtam egy, a témában nálam jóval járatosabb és valószínűleg tehetségesebb, a lakberendezéssel hivatásszerűen foglalkozó kedves ismerősömtől), hangulatában ezáltal tökéletesen illik a házhoz.

Ezek után nem volt más dolgunk, mint a csempézés, fugázás és a fényképek elkészítése.

A változás nem eget rengető. Nem bővítettük ki a helyiséget, nem távolítottunk el, vagy emeltünk falakat, nem cseréltük ki a szekrényeket sem. Nem is ez volt a lényeg, pusztán, hogy a saját ízlésünkhöz, igényeinkhez alakítsuk a konyhát. A cél az volt, hogy a lehető legalacsonyabb költségvetésből új életet lehelljünk elavult konyhánkba. Mindent sajátkezűleg végeztünk, ami, ha lehet, még értékesebbé teszi számunkra a végeredményt.

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra!  Facebook oldalam segítségével minden történésről képben maradhatsz! Ha semmiről sem szeretnél lemaradni, katt ide 

Amennyiben nálatok nincs kéznél egy Pasihoz hasonló kreatív igazgató, és konyha-, fürdőszoba-, vagy lakásfelújítás előtt álltok teljesen tanácstalanul, forduljatok bizalommal a Nor-Color kreatív csapatához, akik garantáltan profi tanácsokkal látnak majd el benneteket.