>>EZ NEM AZ A RUHA!<<

Ez nem az a ruha, amit próbáltam! Ennek más a háta! Én ezt a ruhát magamtól soha nem választottam volna! Ez visszhangzott a fejemben meg valószínű a helyiségben is, csak arra nem emlékszem pontosan a sokktól. Amire a Banya rögötön süvölteni kezdett, hogy márpedig én ezt a számot adtam meg, ő csak azt rendelte, amit mondtam, úgyhogy jobb, ha őt nem hibáztatom.

Mondtam neki, hogy egyáltalán nem őt hibáztatom, csak mint tényt közöltem, hogy ennek a ruhának más a hátulja, mint annak, amit én próbáltam. Emiatt is stresszeltem annyira. Nem tudtam biztosan, hogy a jó számot választottam-e. A gyártó honlapján ugyanis a ruha hátulja nem volt feltüntetve. Vagy én nem találtam meg. Így aztán kénytelen voltam tippelni és ez mindig ott motoszkált a fejemben, a hiba lehetősége. És erre tessék, ott egy ruha, amit tulajdonképpen nem én választottam és már nincs idő másikat keresni, nincs idő ezt visszaküldeni, mert – még, ha a Banya hajlandó is elintézni ezt – , tutira nem ér ide a másik időben.

Itt vagyok hát megáldva egy ruhával, amit magamtól soha nem választottam volna. Szép, nem is ez a kérdés, de azt gondoltam, ez nem az én stílusom, ha én mutathatok rá ruhákra, amiket szeretnék felpróbálni, ezt tuti kihagyom. Az eleje teljesen bele is illik a képbe, amit 2 hónapja a fejemben voltam kénytelen tárolni, mert a másik szalonban nem engedték, hogy fényképeket készítsünk addig, amíg nem tőlük veszem a ruhát. De a hátulja kicsit… merész. Elképzeltem, amint ebben a ruhában masírozok be a templomba apukámmal és döbbent morajlás üti meg a fülemet. Én ezt nem merem bevállalni én ehhez túlságosan beszari vagyok. Az alapruhatáramban sincsenek merész darabok, én nem vagyok az a bevállalós fajta.

A csajok állították, hogy ez még szebb, mint a másik és tudom, hogy őszinték voltak. Tudom, hogy ez nekik tényleg tetszik és tulajdonképpen nekem is. Talán még jobban is, mint a másik, csak ugye nem erre számítottam.

Miután tisztáztuk ezt és miután kipihentem a lábon kihordott szívrohamot, már készen is álltam arra, hogy belebújjak.

Tetszett. Mindenkinek, a csajoknak, nekem (bár tény, hogy még mindig sokkos állapotban voltam), a lépcsőn váratlanul lefelé tartó, kissé zavartnak tűnő, kilétét egyébként nem felfedő, hosszú hajú úrnak is (aki a Banya elmondása szerint maga is esküvői ruhatervező), a Banya ölebének, de még magának a Banyának is.

Forgolódtam zavartan a tükör előtt, a csajok meg bőszen fotóztak (2-en, három telefonnal kb. 300 képet készítettek rólam másfél óra alatt). Hol földöntúli boldog mosollyal, hol aggódó képpel szemléltem magam a tükörben. Azt mindenesetre jó volt látni, hogy nem hiába izzasztom magam hetente minimum 3-szor az edzőteremben, mert határozottan jobban állt rajtam, mint először. Ennek örültem is. Aztán mindig, amikor megfordultam, úrrá lett rajtam a kétely. Mindegy, most már ez van és tulajdonképpen elképzelhetőnek tartom, hogy a ruha merészségét Pasi kifejezetten díjazza majd.

Túltettem magam a sokkon, még azt is megkockáztattam magamban, hogy tulajdonképpen nem is alakulhatott volna jobban a dolog, mert így egy igazán hatásos darab tulajdonosává válhattam, ami egyébként soha nem történt volna meg.

A Banya nem vesztegette sokáig drága idejét, megkérdezte, hányas cipőt hordok. Mondtam, hogy 39-est. Hozott egy párat, hogy azzal próbáljam fel a ruhát. Még így is túl hosszú volt, de tudtam, hogy alakítani kell még rajta, ezzel nem is volt gond.

A ruha olyan kis szerencsétlenül simult a lábszáramhoz, így javasolta, hogy hoz egy alsószoknyát, nézzük meg, úgy jobban áll-e. És láss csodát, tényleg szebb volt. A Banya ezen felbuzdulva még tovább merészkedett: fűzzünk bele abroncsot is! Én egy kicsit óckodtam a dologtól, mert eredetileg nem akartam, de ő erősködött, hogy higgyem el neki, hogy így sokkal jobb lesz, nem fog egyfolytában bemászni a lábam közé és szépen kitartja az alját. És megint igaza lett. Így jött ki igazán a szabása, így lett igazán esküvői, elegáns, nem slampos, ünnepélyes, olyan menyasszonyos. Tökéletes. Meg kell hagyni, nem volt hülyeség tőle. Sőt, magamban még bocsánatot is kértem tőle, amiért olyan rosszindulatú voltam vele kapcsolatban.

Viszont, ami ezután következett, az finoman szólva is sokkolt.

Először megkérdezte, hogyan kívánom viselni majd a hajamat a nagy napon. Mondtam, hogy ezen így még nem gondolkodtam el, de szerintem feltűzve. Tény, hogy feltűzés tekintetében nem állok a helyzet magaslatán, mert azon menyasszonyokkal ellentétben, akik jóelőre tudják, hogy mikor mennek férjhez, ergo éveken keresztül növeszthetik a hajukat, én mit sem sejtve, pontosan 1 héttel a lánykérés előtt vágattam magamnak hátul kicsit felnyírt frizurát, tehát annyira nem lehet feltűzni, de nagyon bízom a fodrászom szakértelmében, úgyhogy ezen egyelőre nem pörgök.

A Banya egyetértően bólogatott, mondta, hogy szerinte is az állna jól, ha feltűzném, sőt, szerinte az lenne a legjobb, ha a hajamat a homlokom elől is oldalra tűzném, mert az jobban hangsúlyozza a ruhát. Majd hozzátette, hogy ő csak tudja, nem véletlenül sztájliszt ő. Szerintem mondjuk egy pár homlok elé lógó tincstől még nem valószínű, hogy mindenki figyelme elterelődne a ruháról, na de ki vagyok én…

Hogy nyomatékosítsa kijelentését, odalépett hozzám és felfogta a hajamat, hogy lássam, hogy fog kinézni. Tettét egy igen határozott “úhh” és egy cseppet sem diszkrét grimasz követte. “Megértem, ha mégsem akarod a homlokod elől félretűzni a hajadat, ilyen magas homlokot én sem szívesen mutogatnék!”

Így. Semmi rizsa, semmi óvatoskodás. Ennél már csak az lett volna direktebb, ha egyből azt mondja, hogy inkább vegyem is le a ruhát és húzzak gyorsan egy zsákot a fejemre, mert azon más nem segít.

Erre annyit mondtam, hogy majd még gondolkodom a frizurámon. Belül persze sírtam egy kicsit.

Jött a következő téma: a fátyol. Milyen fátylat szeretnék. Mondtam, hogy a másik ruhát hosszúval (földig érő) próbáltam, ami tök jól ellensúlyozta az egyszerűségét, volt benne egy kis dráma. Erre előállt egy 3,5 m-es (nem tudom másképp nevezni) uszállyal. Mondtam, hogy az nekem egy picit talán sok, nekem nem lesznek koszorúslányaim, egy vidéki helyszínen lesz a lagzi, kimondottan vidéki stílusban, oda meg valahogy nem illik ez a Diana-stílus.

Erre jól megdorgált, hogy hadd tudja ő, mi a jó és mi nem, az én ruhámhoz ez a fátyol illik és kész. Mondtam, hogy engem akkor sem érdekel, adjon egy rövidebbet, mert én ezzel nem égetem magam. Morogva kitépte a hosszút a hajamból, lerángatott egy rövidebbet az állványról és beletrancsírozta a fejbőrömbe. Na ugye, hogy ő megmondta, hogy a hosszabb a jobb. Mire mi mindhárman mondtuk neki, hogy márpedig a rövidebb szebb. Erre ő még tartott egy kiselőadást saját maga rugalmasságáról meg arról, hogy ő rám ad bármit, amit kívánok, de nem árt, ha megértem, hogy ő ért ehhez, én meg nem és a ruhához csakis a hosszú illik, mert a többi vagy színben, vagy stílusban üti az enyémet. Ő meg csak tudja, a maga 40 évnyi tapasztalatával, mert neki ugye volt 9 szalonja meg 6 műhelye és a királyi család női tagjainak készített ruhákat. Na, nem a királynőnek, de azért 1-2 hercegnőnek. A honlapján is az első 90 ruha saját dizájn. Erre “kedvesen” mondtam neki, hogy igen, ezt már a múltkor is említette. (Nem azt mondtam, hogy megnéztem a ruhákat, mert nem néztem meg őket, én meg nem hazudok, viszont ezt tényleg már a múltkor is említette.)

Miután kihőbörögte magát, feltette a következő fogas kérdést: milyen fülbevalót akarok. Erre megint nem tudtam neki épkézláb választ adni, mert én úgy voltam vele, hogy legyen meg a ruha először, aztán majd gondolkodhatok a kiegészítőkön is. Mondtam, hogy még nincs, majd keresek idővel azt is. Na, gondolta, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert neki gyönyörű kiegészítői vannak, mitöbb, ő már tudja is, melyik lenne nekem a legjobb. Beleásta magát a fülbevalós fiókba és ezzel hozakodott elő:

Ezzel az ellenállhatatlan klipsszel, ami a 80-as évek végéről maradt ránk. Területét tekintve a fülemnek, de talán még az irgalmatlanul magas homlokomnak is minimum az egyharmada, és szerintem nem árulok el titkot, ha azt mondom, nem pont ilyenre gondoltam. Mondtam neki, hogy kösz, de nem kösz, mint már említettem, nem Dianára próbálok hajazni esküvői sztájling fronton.

Nem örült neki, de elfogadta. Éreztette, hogy szerinte nekem (!!) valami nincs teljesen rendben az ízlésemmel, mert ezt a fülbevalót ehhez a ruhához találták ki. Ja, a rémálmaimban.

Természetesen nem esett kétségbe, mert volt neki még egy pár fantasztikus fülbevalója, ami talán még jobb lesz, mert virágmotívumok díszítik, csakúgy, mint a ruhát. Teljesen tárgyilagosan valóban mindkettőben vannak virágmotívumok, de egyrészt virágból is van több fajta, másrészt én ilyen műgyámántokkal teletömött giccsparádét nem fogok a fülembe aggatni, az egyszer biztos.

Magam sem hittem, de egy alig félórás huzavona után letett arról, hogy bizsuval is lehúzzon és profitálhasson belőlem.

Nézegettem magam, forogtam jobbra-balra a tükör előtt és egyszer csak azt találtam kérni, hogy vegyük ki a drótot a szoknyából, utána szeretném levenni az alsószoknyát is, CSAKIS azért, hogy teljesen megbizonyosodjak arról, hogy így, mindennel együtt szeretném a ruhát. Tetszik így is és valószínűleg így is marad, de saját lelki nyugalmam érdekében szeretném még egyszer megnézni minden nélkül. Amire tök kikelt magából, hogy értsem már meg, hogy ennek a ruhának kell az abroncs, hogy nem fog szépen állni nélküle, hogy neki majdnem kétszer annyi tapasztalata van a szakmában, mint ahány éves én vagyok. Mondtam, hogy ezt megértem, de én akkor is szeretném. Erre úgy bepöccent, hogy térdre ereszkedett előttem, megragadta a szoknya alját és rántott rajta egy akkorát, hogy majdnem elestem. Totál türelmetlenül kijelentette, hogy a drótot képtelenség már kiszedni a szoknya aljából, mert az úgy van megcsinálva, hogy ne csússzon ki. Mire mondtam, hogy én szívesen segítek, amire a válasza az volt, hogy nem kell, majd felpattant, felkapott egy ollót hogy kivágja a szívemet és egy határozott mozdulattal kivágta az alsószoknya szegélyét és kirángatta belőle a drótot. Majd közölte, hogy mivel én annyira ragaszkodtam hozzá, most jól tönkretette az én (!!) alsószoknyámat. Ezek után volt bennem némi gonoszsággal vegyült öröm, amikor mondtam, hogy jobban tetszett a dróttal.

Végül a tárgyra tért: a hossz. Nem volt kifogásom a cipő ellen, bár szerettem volna magam választani egyet, ha már a ruhát így rám tukmálta a sors. Mondtam is a csajoknak, hogy jobb szeretnék magam cipőt választani, viszont, ha az még nincs, akkor nem tudja levágni a ruha alját. Ahogy vártam, jött is a kérdés: jó lesz-e a cipő, amit adott? Áh, gondoltam, itt a soha vissza nem térő alkalom! A cipő ugyanis nem volt kényelmes. Így ezt jeleztem is. Amire a Banya reakciója: “az nem lehet!”. Én meg mondtam, hogy pedig de, a cipő nem kényelmes. Alig van rajtam egy fél órája és már érzem. Mire ő megint, hogy az lehetetlen. Mondtam, hogy ez nem vicc, ez a cipő tök kényelmetlen. Mire ő, hogy én azt mondtam, 39-es a lábam, a cipő 39-es, tehát nem lehet kényelmetlen. Mondtam, hogy nem feltétlenül a cipő hosszával van a baj, hanem inkább azzal, hogy már most bizsereg benne a talpam, de még ha azzal is lenne, előfordul, hogy egy cipő, amin a mi méretünk van feltüntetve, egyszerűen nem jó és kész. Még én magyarázzam ezt valakinek 40 gyakorlattal? Amire természetesen az volt a válasz, hogy az ki van zárva, mert van a talpában ilyen bizsergésgátló ergonómikus párna, ha meg nem vagyk hozzászokva a magas sarokhoz, arról ő nem tehet. (Azt azért megjegyezném, hogy én annál magasabb sarkú cipőket hordok munkába, úgyhogy az nem lehetett a probláma, bár be kell ismernem, hogy egész okos próbálkozás volt tőle.) Ekkorra azért már kezdett elszakadni a cérna nálam és mondtam, hogy szerintem a cipő pillanatnyilag az én lábamon van, nem az övén és ha harminc percnyi próbálgatás után már érzem, hogy kényelmetlen, nem tartom valósznűnek, hogy egy egész napon keresztül abban kívánom sanyargatni a lábaimat, amit ő még akkor sem várhat el tőlem, ha a tupírozott feje tetejére áll. Ezt nyilván nem pont így mondtam, mert egyrészt ehhez is beszari vagyok, másrészt még alakítania kellet rajta, az előző tapasztalataim alapján pedig nem lepne meg, ha egy ilyen diskurzus miatt “véletlenül” valamit elszúrna.

Végül nagy dirrel-durral kiment és visszajött egy másik pár cipővel, amin megint csak a műgyémántok éktelenkedtek. Erre én alapból azt mondtam, hogy azt nem veszem fel, ne is raboljuk egymás idejét. Végül jött egy harmadik eresztéssel, amibe a világbéke érdekében belebújtam, hogy elkezdhesse mérni a szoknyát.

A folyamat közben Judit még megpendítette, hogy lemérhetnénk-e esetleg a cipő sarkát, hogy magunk nézegessünk, hátha találunk valami szépet. A Banyánál ez olyannyira kicsapta a biztosítékot, hogy Juditnak esett. Hogy nagyon tudná értékelni, ha nem avatkozna bele az ő dolgába, mert ő itt éppen a megélhetéséért küzd, mert ugyan nekem már mondta, de elmondja mégegyszer, ő ezen a ruhán eddig SEMMIT nem keresett és ez itt most az ő üzlete, úgyhogy, ha nem bánná, talán jobban tenné, ha befogná a száját és inkább a saját dolgával törődne. Ekkor láttam, hogy Juditban megy felfelé a pumpa, aminek általában nem szoktam megálljt parancsolni, de most itt a ruhám jövőjéről volt szó, úgyhogy ránéztem kérlelően, hogy ebbe ne most menjünk bele, majd amikor megvan a ruha, a kezemben, biztonságban, jól szabottan, majd akkor beolvashatunk neki, addig inkább nyeljük le a keserű pirulát, a cipőt meg max eladom az e-Bay-en, vagy akárhol.

Tény, hogy ilyen bunkó emberrel nem volt dolgom az elfuserált állásinterjúm óta, de akkor is.

Lemért, majd miután készen volt, letépte rólam a ruhát és elvonult számolni. Az összeg láttán egyértelművé vált számomra, hogy aggályai ellenére csak sikerült keresnie valamit rajtam.

Miután fizettem, úgy tűnt, egy más emberrel van dolgom. Hirtelen kenyérre lehetett kenni, olyan volt, mint a kezesbárány. Még azt is mondta, hogy ne akarjak már túl sokat fogyni, mert a ruha az én nőies vonalaimon úgy mutat jól, ahogy vagyok, a vőlegényem meg a legszerencsésebb pasi a világon, hogy ilyen szép nőt vehet feleségül. Ő max 4-5 kilót fogyna a helyemben. Aú. Én személy szerint még max. 2 kg-ra gondoltam, azt is csak azért, hogy pszichológialisag megnyugtasson, hogy egy igen magabiztos 5-össel kezdődik a testsúlyom, de rettentően díjaztam, hogy a másfél órás kínzás után valahogy csak tudott még fogást találni rajtam, hogy megadhassa a kegyelemdöfést.

Mindezek után cseppet sem tartotta pofátlannak a kérést, hogy a ruhazsákot, amit ő ajándékba (!!) ad nekem, a reptereken mindenképpen logóval kifelé tartsam, hogy mindenki láthassa nemzetközi viszonylatokban is, honnan van a ruhám. Mindeképpen, kedves Banya, majd megpróbálom nem elfelejteni…

Hab a tortán, hogy tök kedvesen (tényleg, mintha valaki más beszélt volna hozzám, mint az azt megelőző majdnem 2 órában – lehet, hogy skizofrén??!) beharangozta azt is, hogy van egy ajándéka a számomra. Végül nagy büszkén visszatért egy harisnyakötővel, hogy azt én tőle kapom, mert ő minden menyasszonynak ajándékoz egyet. Egy gagyi, kínai piacon valószínűleg fillérekért beszerezhető, silány minőségű harisnyakötő. Tudom, ajándék lónak nem nézzük a fogát, de egy kicsit abszurd volt az egész helyzet. És persze az élmény után jobban örültem volna egy üveg pezsgőnek, de ez valószínűleg megint személyes preferencia.

Talán remélte, hogy ezzel feledtethetti velem minden idők legbotrányosabb menyasszonyi ruhapróbáját. Ez a próbálkozás sajnos csúfos kudarcot valott, ami akkor vált teljesen bizonyossá, amikor egy dugig tömött családi étteremben kitört belőlem a hisztérikus bőgés. Félreértés ne essék, nem azt várom el, hogy hercegnőként kezeljenek azért, mert férjhez megyek, de némi megértésnek, türelemnek tudtam volna örülni.

Te mit csináltál volna a helyemben?

 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró érdekességekről, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!