Ugye mindenki megtapasztalta már, hogy milyen nehéz kiválasztani a tökéletes viseletet, ha az ember lánya esküvőre hivatalos? Ismerős a pánik, az utolsó utáni pillanatban berohanni még huszonhét boltba, miközben minden létező testrészünkről folyik a verejték? Semmi nem jó: az egyik túl rövid, a másik túl hosszú, túl szoros, túl bő, túl fehér, túl fekete. Bőszen verjük a fejünket a falba, hogy 1. miért nem kezdtünk ebbe korábban, 2. miért nem zavartunk még le egy villámdiétát, amíg lehetett, mert nem túl valószínű, hogy a fennmaradó 10,5 órában lesz még esélyünk leadni 2-3 kilót. Azt a 2-3 kilót, ami miatt a huszonnyolcadik boltban megtalált tökéletesnek tűnő ruhából még véletlenül sincs eggyel nagyobb méret, nem lehet hátban becipzározni, vagy ha igen, leülni már nem tudunk benne, vagy ha igen, enni már tényleg egy falatot sem. Tehát beszerez az ember valamit, hogy legyen mit felvennie, amiben végül tök kényelmetlenül érzi magát (mert túl rövid, túl hosszú, túl szoros, túl bő, túl fehér, túl fekete), mert nem volt más választása.

Idén 4 esküvő volt tervben. Ebből egyet már lezvartunk, 2 meg a miénk. Lesz egy esküvőnk Hollandiában, szűk családi körben, egy hét múlva (többek között ezért nem tudtam írni mostanában) és egy szeptemberben Magyarországan.

Én ebbe eddig bele sem gondoltam, bár tulajdonképpen teljesen logikus a dolog. Mert ha ennyi para van abból, hogy az ember mit vegyen fel mások esküvőjére, mennyi fejtörést okoz egy menyasszonyi ruha? Pláne kettő! (Jó, a holland esküvőt nem pörögöm túl, semmi csicsa, az ilyen lazább nap lesz, amire mellesleg Luci barátnőm szerezte be nekem a tökéletes ruhát, úgy, hogy én ott sem voltam…)

A mázlim az volt, hogy találtam egy menyasszonyi ruhát, amihez az első pillanattól fogva ragaszkodtam. Az kellett és semmi más. Felkutattam tehát minden lehetőséget, hogy megszerezzem a ruhát. Így jutottam el a Banyáig, a kibagózott hangú esküvői ruha zugdílerig. Aki már a telefonban, az első beszélgetésünkkor is olyan fenyegető volt, hogy már akkor összecsináltam magam, amikor tudtam, hogy még csak a telefon felé lépked, hogy felvegye azt. Miután megadtam neki a ruha márkáját és a modell számát, alig kellett 2 hetet várnom arra, hogy visszahívjon egy árajánlattal. Nyilván rá is felejtett kétszer, ezért akkor is kénytelen voltam rátelefonálni, amikor semmi, de semmi kedvem nem volt a dologhoz. Aztán egy péntek délután csörgött a telefonom. A kijelzőn fenyegetően megjelent a hívó neve, >>BANYA<<. Azt mondta, július végére meglehetne a ruha, majd megnevezett egy összeget. Gyors fejszámolás után  (többre nem is lett volna időm, mert ő nem az a fajta, aki hagy bármi időt arra, hogy esetleg végiggondoljak bármit is) mondtam, hogy rendben.

Megkért, hogy fáradjak el az üzletébe megbeszélni a részleteket (vagyis pengessem le az előleget). Egy szombat reggelre beszéltük meg a találkozót. Ahol gondoltam, megnézek még egy-két másik ruhát is, csak a biztonság kedvéért.

Anyukám lelkemre kötötte, hogy semmiképp ne egyedül menjek, mert ki tudja, mit fog velem csinálni. Mivel egyetlen barátnőm sem ért rá, Pasit kértem meg, hogy vigyen el. Megtiltottam neki, hogy akár csak belessen az üzletbe, de mégis csak van a közelemben valaki, ha kell.

Megérkeztem, beküldött egy nappalihoz hasonló helyiségbe, ami telis tele volt ruhákkal.

-Ülj le! – hangzott a parancs.

Neki még ügyféllel van dolga. Leültem. Miután már percek óta ott ültem “szalonban”, felálltam, hogy körülnézzek kicsit, csak megszemlélem, nála mi a kínálat. Tudom, mi a szabály. Jobb szalonokban még a személyzet is csak fehér kesztyűvel nyúl a ruhákhoz.

Egyszer csak egy fenyegető hang zökkentett ki a gondolataimból.

– Leülnél? Ide! A ruhákhoz úgysem nyúlhatsz hozzá!

Ez a hangnem azért kicsit meglepett, de az ember lánya bármit megtesz álmai ruhájáért. Leültem.

– Na, a ruha. Július végén itt van. Telefonálok, ha megérkezett. Kártyával, vagy készpénzzel fizetsz?

– Nem kellene megbeszélni, hogy melyiket rendeljük pontosan?

– Mit akarsz megbeszélni? Már megrendeltem.

– Oh, én azt hittem, most fogjuk megbeszélni.

– Már megbeszéltük, nem? Én megmondtam, mennyi, te azt mondtad, rendben, úgyhogy megrendeltem. Különben sincs már időd hezitálni!

– De biztosan jót rendelt?

– A 1294-eset. Azt mondtad, nem?

(Itt azért kezdett idegesíteni, hogy míg én normálisan beszélek hozzá, továbbá legjobb tudomásom szerint sem nem rokon, sem nem a családom jóbarátja gyerekkorom óta, én őt magázom, ő pedig minden további nélkül tegez engem. Pedig le merem fogadni, hogy az a fajta, aki tutira beszólna, ha letegezném. Mindenesetre inkább visszafogtam magam, mégis ő az egyetlen kapcsolatom álmaim ruhájához.)

– És milyen színűt rendelt meg?

– Törtfehéret! Azt mondtad, nem?!

De. Azt mondtam. Mondjuk nem feltétlenül számítottam arra, hogy egy félperces, informatívnak szánt telefon után azt a következtetést vonja le, hogy én már rendeltem is. Arra meg pláne nem, hogy a Banya személyesen még kiállhatatlanabb, mint telefonban.

Pasi az utasításaimat olyan komolyan vette, hogy sehol nem volt azután, hogy a Banya gyakorlatilag kirugdosott az szalonból – szigorúan miután kipengettem a ruha árának felét előlegként .

20 percet vártam rá, a semmi közepén, mert a Banya “üzelete” nagyjából a semmi közepén helyezkedik el. Ami szerintem kicsit fura valakitől, aki saját elmondása szerint fénykorában 9 üzlet és 6 stúdió tulajdonosa volt és valaha a királyi család nőnemű sarjainak készített ruhát és a honlapján található első 90 ruha saját dizájnja soha nem néztem meg egyébként, de ezt biztosan csak bebeszélem magamnak.

Szóval Pasira, akit életem védelmezése céljából vittem magammal, cirka 20 percet vártam, mert ő önfeledt vásárlásba szabadult a közeli belga sördiszkontban. Vagyis a Banya mégis egészen nyugodtan kábíthatott volna le kloroformmal és adhatott volna el az első szembejövő emberkereskedőnek, mert Pasi inkább múlatta az időt holmi belga sördiszkontban, mint hogy akár életét kockáztatva védje leendő felesége testi és szellemi épségét.

Még szerencse, hogy a ruhakereskedő mégsem emberkereskedő titokban és inkább azzal volt elfoglalva, hogy azt hangsúlyozza, hogy mennyire nem keres ő semmit ezen a bizniszen és hogy ő ilyet soha nem szokott csinálni, úgyhogy becsüljem meg jól magam és legyek olyan jó és küldjem hozzá a vőlegényemet is, mert nézzem meg, hogy mennyi öltönye is van, a bolti ár töredékéért, igazán remek darabok, és kifogástalan minőség mind, hát hadd profitáljon már ő is valamit a mi esküvőnkből. Mintha én könyörögtem volna neki, hogy saját elveire fittyet hányva egy olyan gyártótól rendeljen meg egy ruhát, amit egyébként nem forgalmaz, na mindegy.

Alig másfél hónapnyi várakozás után végül fel is hívott, hogy megvan a ruha.

Luci és Judit is örömmel vállalkoztak arra, hogy elkísérjenek. Folyamatosan a hideg veríték vert ki, valahányszor a ruhára gondoltam meg arra, hogy a jót rendelt-e meg, de főleg, hogy hogy fog állni, de leginkább akkor, amikor a Banyára gondoltam.

Mielőtt beléptünk volna, még megálltunk az ajtó előtt és mondtam a csajoknak, hogy tulajdonképpen kicsit rosszul érzem magam a Banya miatt, mert lássuk be, eddig mindig némi rosszindulattal nyilatkoztam róla és lehet, hogy tökre nem olyan gáz, mint amilyennek leírtam. És ebben a szellemben csengettünk be.

A Banya plafoning feltupírozott frizurával, egy igazán kényelmesnek tűnő, enyhén Peggy Bundy-s pamut pólóruhában nyitott ajtót, legjobb modorát összeszedve bemutatkozott a csajoknak, sőt, még azt is megkérdezte, kérnek-e valamit inni. Engem nem kérdezett meg, mondván, nehogy összemaszatoljam a ruhámat (mondjuk valóban, egy pohár víz tényleg őrült károkat tehet benne…)

A lehető legráéerősebben felszolgálta a csajok hűsítőjét, miközben én totális izgalomban vártam, hogy akkor mi lesz.

Kicsit kényelmetlenül topogtam egy helyben, egyik lábamról a másikra. Izgatottan vártam, hogy ezüst tálcán hozatja majd be 4 asszisztenssel, egy kisebb fúvószenekar és egy diszkrét tűzijáték kíséretében az általam áhított darabot.

Míg rá nem bökött egy ruhára, amit a sok többi között meg sem láttam először. Ott van. Még mindig olyan gyönyörű, mint volt. Sok részletet nem akarok elárulni róla, de tény, hogy az eleje egyszerűen zseniális. Gyönyörű, olyan, mint amire emlékeztem! Odaléptem a vállfához. Megérintettem. Megfordítottam és…

>>EZ NEM AZ A RUHA!<<

A folytatásról hamarosan a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva értesülhetsz! 🙂