Szerintem annak, aki már régebb óta olvassa a blogot (meg valószínűleg annak is, aki nemrégiben tévelyedett fel először) eléggé egyértelmű, hogy szeretnék gyereket. Egyszer. Majd, amikor itt az ideje. (Pasi is mellesleg. Legutóbb éppen erről beszélgettünk és megkérdeztem, hogy 1-től 10-ig mennyire is, amire azt mondta, egy erős 8-as. Az azért nem kevés.)
Csak legyünk túl az esküvőn meg álljunk egyenesbe utána, tervezzük meg az életünket az elkövetkező, mondjuk 35-40 évre. AZTÁN (amint ezzel megvagyunk) majd meglájuk. Mint azt mostánaban több ismerősömtől, barátnőmtől, családtagtól hallom, nem fogom magam “rápörgetni” a témára, ha itt az ideje, majd eljön, ha összejön, összejön, ha nem, nem.
(Fent említett ismerőseim persze ipari mennyiségekben szedik a folsavat és családi kiszerelésben vásárloják a terhességi és ovulációs teszteket… tényleg nem tudom, mi lenne, ha rá is pörgetnék magukat).

Lényeg a lényeg, Pasi rettentesen jó apa-anayag. Imádják a kölykök, tesóm gyerekei is totál odavannak érte. Engem gyakorlatilag félre löknek, amikor megérkezünk és rögtön Pasi (alias “Rob bácsi”) nyakán lógnak, mert ő olyan jól tudja őket kergetni, pörgetni meg dobálni meg minden. Én meg ugye a roggyant 30 éves hátammal inkább nem dobálok kiskamaszokat (Pasinak meg nem roggyant a háta és csak 3 hónap múlva lesz 30 éves). Gyanítom amúgy, hogy Pasi (“Rob bácsi” mivoltában) inkább így kompenzál, és próbálja feltölteni a kulturális és nyelvi szakadékot, aminek persze amúgy sem érzi senki a hátrányát (leszámítva “Rob bácsi” hátát, karját, csipő- és térdízületeit meg azt a kis kezdődő gerincsrévét, ami egyelőre igazán nem befolyásolja az életszínvonalát).

Én inkább tudományosabb irányból szoktam kapcsolatot teremteni a gyerekekkel. Én oktató-nevelő célzattal játszok az ismerőseim gyerekeivel, elmagyárzom, hogy mit miért csinálunk, mit miért nem, mi a tudományos magyarázata annak, hogy a macska élből kaparja ki a szemét, ha nem óvatosan próbálja megsimogatni. Én a dobálás helyett inkább kirakózok meg építőokockákat rakosgatok a gyerekekkel, mert az készséget fejleszt (gondolom). Mondhatnám, azt az elvet vallom, hogy a gyermek kis felnőtt és pont annyira megértik a mi értelmes beszédünket, mint a felnőttek, tehát kezeljük is őket úgy (holott gyakorlatilag csak nem tudom pontosan, hogy hogyan is kell ezt, közben meg csendesen emészt az ideg meg az irígység, mert rám se bagóznak, Pasiról meg, aki ösztönös tehetséggel vesz le minden gyereket a lábáról, le sem lehet választani őket). Valljuk be, én dög unalom vagyok. 

Nem tudom leírni, hogy milyen őrült diadalérzés szokott a hatalmába keríteni, ha akad a közelemben akár EGY olyan gyermek, aki már nem járásképtelen, és nem élete első pár napjában van, amikor vagy alszik, vagy nem lát 10 cm-nél messzebbre és még csak torkaszakadtából sem kezd el üvölteni, amikor a közelébe merészkedek rohanom le tomboló anyai ösztöneimet a legkevésbé sem palástolva és akár fél percre is hajlandó tolerálni engem…

Aztán meg rohan Pasihoz, hogy pörgesse, dobálja, lógassa ki a tizedik emeleti erkélyről fejjel lefelé,  rugdossa a focit a fejéhez, vagy fénykardozzanak órákon keresztül néhány üres ásványvizes palackkal, addig, amíg valamelyikük ujján nem lesz vérhólyag, mert a büdös kölkei nem képesek értékelni azt a tudás- és tapaszalatanyagot, amit én egy életre beléjük csepegtetek, amire még felnőtt korukban is emlékezni fognak (, hogy hogyan magyarázta el Zsuzsi néni tudományosan, hogy miért kell mindig feltétlenül kezet mosni rögtön azután, hogy beléptünk a lakásba, még akkor is, ha csak kinéztünk, hogy jött-e már a postás, hogy miért ne nyalogassák a busz, vagy metró mocskos kapaszkodóját, hogy miért nem szabad semmi esetre sem ráülni, de ideális esetben még csak ránézni is egy nyilvános toalett ülőkéjére, hogy miért ne együnk x perccel étkezés előtt nyers gyümölcsöt, vagy, hogy miért jó fogyasztás előtt mosogatószerrel is megmosni, majd tiszta vízzel jól leöblíteni a tojást, esetleg citromot, narancsot, grapefruitot, banánt, ha a héját úgysem esszük meg…)

A múltkor pl. tök diadalittas voltam, amikor Pasi tesójának másfél éves kislánya engem preferált a mindig jófej, töklaza “Rob bácsi” helyett, olyannyira, hogy ha Pasi csak a közelébe merészkedett, vagy ránézett, fülsiketítő ordításban tört ki, amiből végül én vigasztaltam meg (bizony!) kirakózással, dobozolással meg építőkockázással! Állati büszke voltam magamra! Ráadásul még az is feltűnt, hogy éppen a pici, ropi ujjacskávial kívánta kipöckölni az erkélyajtó kallantyúját, hogy ott is körülnézhessen. Én – mint igazán remek anya-anyag -, rögtön a nyomába eredtem és elmagyaráztam neki, miért nem jó ötlet ez másfél évesen, egy második emeleti erkélyen, felnőtt (=én) felügyelete nélkül. Megértette. Majd megragadott és kézenfogva rángatott át a lakás minden szegletén, a cicát (kinek neve Cica – Pasi családja rém kreatív, ha állatok elnevezéséről van szó) keresgélve. Cica remekül tűrte a dolgot. Én pedig, mint egyenrangú félnek, magyaráztam neki, hogy csak óvatosan simogassa Cicát, mert ő ehhez nincs hozzászokva. Persze, hogy magasról tett a tudományos téziseimre, melynek következményeként Cica megelégelte a túláradó figyelmet és jól odakapott. Bele az ici-pici babakézbe. Egy pillanatig csend uralta a szobát és nem tudta senki, mi történt. Senki, rajtunk kívül (mármint Cicán és rajtam kívül). Aztán, amint eljutott az inger az agyába, jött a keserves sírás. Próbáltam volna megvigasztalni, de nem jutott rá idő, ugyanis a sógornőm a semmiből termett a szobában és kapta ki a gyereket a kezemből. Amikor elmondtam, mi történt és tizedjére esküdtem meg az életemre, hogy a macska “csak” karmolt és nem harapott (és a karmolás még csak nem is vérzett), már nem akart mentőt hívni. De arról csak nehezen tudtuk meggyőzni, hogy a veszettség elleni oltás túlzás lenne egy olyan macska karmolása miatt, aki még életében nem járt a szabadban. És akkor rádöbbentem, hogy a jó anya-anyagságnak a poros nyomában nem járok. Mert mindenbizonnyal én is felkaptam volna a fejem gyermekem keserves ordítása hallatán, sőt valószínűleg oda is szaladtam volna megnézni, mi a probléma, de az azt hiszem még nekem sem jutott volna eszembe, hogy mentőt hívjak/ balesetire szaladjak a gyerekkel/ beadassak neki egy veszettség elleni injekciókoktélt és karanténban figyeljem meg 8-10 napig. Attól fogva a gyerek közelébe sem mertem menni, inkább ölembe vettem Cicát, bekuporodtunk egy csendes sarokba és együtt sajnáltuk magunkat és figyeltük, hogyan száradnak fel gyorsan a krokodilkönnyek (gyereké és anyukáé egyaránt) Pasi bohóckodásának köszönhetően. Kudarcot vallottam mint nagynéni. Totál megzuhantam. És frankón elbizonytalanodtam anya-anyagsági kvalitásaim tekintetében.  

Ha ez nem lenne elég, az utóbbi időben még azok a gyerkőcök (és gyerekből az utóbbi időben van elég) is kétségbeesett ordításba kezdenek a közelemben, akik eddig boldogan vigyorogtak rám, amikor megláttak. (Lehet, valami kollektív tudatalatti kommunikációval értesítik egymást az aurámat körülvevő veszélyekről…)
Most Pasi a menő.  Hiába, nem kérdés, Pasi jobb apa-anyag, mint amilyen anya-anyag én vagyok…

Bár, végül is nem verseny ez. És különben is van még 35-40 évem igazán remek anya-anyaggá fejlődni. 

És akkor majd gondolkodás és feltűnő, pánikszerű fertőtlenítés nélkül fogom felzabálni a hetvenharmadjára kiborult anyák napi meglepi reggelit a földről, amit Pasi készít elő az enyhén kétbalkezes, picit hiperaktív, mindenbizonnyal göndör hajú gyerekeinkkel, miután a hetvennegyedik (és talán sikeres) próbálkozás közben csinálok csak úgy, mintha akkor ébredtem volna…

 

Ha tetszett a bejegyzés és érdekelnek további részletek, a Fapiac blog Facebook oldalához csatlakozva minden eseményről képben maradhatsz.