4 napja lezuhant egy utasszállító gép. Hányszor hallottunk már ilyen és ehhez hasonló rémséges híreket. Gyakorlatilag minden nap. Megbotránkozunk, majd elmegyünk mellette, mert minket (szerencsére) nem érint közvetlenül. Míg nem egy olyan tragédia történik, ami nem a világ, tőlünk messze eső pontján zajlik. Akkor meglegyint a tragédia lehetőségének közelsége. Hogy ez, vagy valami hasonló szörnyűség akár velünk, a családunkkal, vagy barátainkkal történhetett volna meg. És akkor elgondolkodunk. 

Hollandiában élek. A tragédiának 193 holland áldozata volt. Családok, gyerekek, kalandvágyó fiatalok, utazni, pihenni vágyó nyugdíjasok, emberek, akik az életüket mások életének segítésének szentelték. Tehát megvan az esélye annak, hogy érintett valakit, akit ismerek. De még ha nem is, a hírek, rádió- és tévéműsorok, de főleg a közösségi médiában megjelenő személyes üzenetek, bejegyzések,  a nap minden órájában emlékeztetnek arra, hogy mennyire szerencsés vagyok. Az egész ország gyászol. 

Így nem tudok elmenni emellett én sem szó nélkül. Hogy hogyan történt a dolog, vagy milyen következményei lehetnek a világ jövőjét tekintve, nem tudom, bizonyos dolgokat talán soha sem fogunk megtudni. Látom viszont, hogy emberek szenvednek. Az elvesztett szeretteik gyászától, hiányától. 

Hallottam egy 12 éves kislányt a rádióban. A legjobb barátnője is a gépen volt, aki nem érhette meg a 12. születésnapját, mert 1 nappal előtte zuhant a mélybe családjával együtt. Egy dalt kér elveszített barátnője emlékére. Szívszorító csak hallgatni is.

A könnyek elöntik a szemeimet és önző módon megint hálát adok a sorsnak azért, mert kegyes hozzám és azokhoz, akik fontosak nekem.

Így találkoztam azzal a búcsúlevéllel, egy ódával is, amit Rick Busscher írt volt barátnőjéhez Tessa van der Sande-hoz. 

Jobb híján a lány emlékére létrehozott Facebook oldalon. Mindenki igyekszik a maga módján feldolgozni a veszteséget, Rick is.  Az üzenet olyan mélyen hatolt a lelkembe, hogy úgy döntöttem, megosztom veletek. Mert a politikai, diplomáciai konfliktus mellett emberi sorsok tragédiája ez, ami mellett talán elmentem volna egy “te jó ég, de szörnyű!” felkiáltással, ha nem szembesülnék a tragédia nagyon is emberi vonatkozásával minden nap.  

Tessa 26 éves volt, az Amnesty International munkatársa. A szüleivel és testvérével ült a gépen, úton Indonézia felé, ahová nyaralni indultak. 

“Teljesen beléd estem. Először, amikor az iskolapadban ülve láttalak emberi jogok előadáson, aztán a Tivoliban táncolva. 
Elképesztően gyönyörű, szinte elérhetetlen voltál. 

Néhány idétlen próbálkozásomat és egy átbulizott éjszakát követően, a csodával határos módon a De Zaakban kötöttünk ki. És ezt bő 3 felejthetetlen év követte, egészen 2011 elejéig. 

A barátaim azt mondják, rengeteget változtam, miután megismertelek és ez tényleg így van. Kiszínezted az életemet!
Talán nem is tudatosan, de mindig arra ösztönöztél, hogy pozitívan gondolkodjak és élvezzem az élet apró dolgait. Ez melletted nem volt nehéz. 
Valaki mellett, aki a szabadsága alatt menekülttáborokba látogat, aki álmában kuncog, őszintén szomorú a szomszéd elpusztult cicája miatt, titokban egy plüsmackót rejt az utazótáskámba, egész egyetem alatt tök le van égve, de a fizetett munka helyett mégis inkább önkénteskedik menekültek mellett, akinek huszonéves kora ellenére is az a legnagyobb álma, hogy delfinekkel ússzhasson… Még annyi, de annyi minden jut eszembe rólad, ami miatt legszívesebben a keblemre ölelném a világot.

Amióta ismerlek, bár tulajdonképpen már előtte is, az volt az álmod, hogy segíthesd a világot. Egy pénzes állás téged teljesen hidegen nagyott. Mosolygó, boldog arcok és, hogy elégedetten nézhess a saját szemedbe a tükörben, már annál kevésbé. 
(Arról, hogy mindig szívesen forogtál a tükör előtt, amikor egy újabb darabbal bővült a ruhatárad, most többet inkább nem is mondanék.)

Sokat olvastál és gondolkodtál a világ dolgairól. Sokszor értettünk egyet, de ha mégsem, szívesen provokáltál. Állást foglaltál, majd kihívóan fürkésztél azokkal a nagy barna szemeiddel, hogy elő tudok-e állni egy értelmes válasszal. Általában neked volt igazad. Amikor már minden érvből kifogytam, csak annyit tudtam mondani, hogy 100%-ig biztos vagyok abban, hogy nekem van igazam. Utólag persze mindig kiderült, hogy ez nem így van és te ezt imádtad. Én is, tényleg. Most, utólag talán jobban, mint akkoriban. 

A világbéke mellett választott fegyvered a hadijogból szerzett cum laude diplomád volt. 
Azt vallottad, hogy nem lenne szabad háborúzni, ám, ha ez mégis így történik, a szabályokat be kell tartani, csak így menthetőek meg ártatlan emberéletek. 

Az élet iróniája mégis úgy akarta, hogy egy háborús övezet felett repülő gépen ülj, melyet jogtalanul szednek le az égből. 

Drága Tes, látod, még ebben is neked volt igazad.” 

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a blog legújabb bejegyzéseiről és egyéb apró érdekességekről, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!

Forrás: https://www.facebook.com/herdenkingtessavandersande