A Facebookon már ígértem, hogy a pénteki holland-magyar VB selejtező tiszteletére (ahol magam is megjelenek majd Pasival) sporthetet tartok. Leginkább ott, de ezennel a blogon is.
Úgy döntöttem, elmesélem, hogy miért szeretek futni – nagyvonalakban.

Először is, miért kezdtem el futni?

Egész életemben sportol(gat)tam. Nem voltam élsportoló, mindenfélét kipróbáltam, egyikben sem voltam különösebben tehetséges. Nem vagyok esetlen, vagy ilyesmi, de nem vagyok sem tornászalkat, sem focista típus. A kettő között pedig sokáig nem sikerült találni semmit, amire igazán rákattantam volna. Úszni nem szeretek, leginkább a medenceiszonyomból kifolyólag.
A torna után-mellett (amiben nem voltam kiemelkedő tehetség, de legalább csináltam) gondoltam egy merészet és elmentem egy foci edzésre. 13-14 éves lehettem és, ha jól emlékszem, ebbéli motivációmat valamelyik focista fiú iránt táplált plátói szerelmemből merítettem, ami az első edzés után azonnal alább is hagyott. Abban az időben a klasszikus rút kiskacsa voltam, a hajam göndörödött minden elképzelhető irányba – főleg, miután hirtelen felindulásból még frufrut is vágtam magamnak – , pattanásos voltam és, ha ez még nem lett volna elegendő, szemüveges is. (A rút kiskacsaságom körülbelül 21 éves koromig tartott egyébként). Mivel a fiúkkal együtt edzettünk, én rögtön az első edzésre határozott elképzeléssel érkeztem, mégpedig azzal, hogy én majd jól leveszem a srácokat a lábukról csajoktól soha nem látott, fergeteges labdaérzékemmel.
A fiúk ezzel maximálisan azonosulva, magukkal egyenlő félként kezeltek a pályán. Miután egy labdát kaptam a fejemhez, és lerepült a vadiúj szemüvegem (igen, szemüvegben fociztam), ami lencsén csúszott olyan 20 métert a betonon, úgy döntöttem, nem adom fel. Amikor már nem csengett a fülem, újra feltettem a szemüveget és visszaálltam a játékba, hogy egy pillanaton belül gyomorszájba kaphassak egy labdát, ami végképp rádöbbentett, hogy a foci mégsem nekem való.
A röplabdát szerettem, mert ott a saját csapattársaival áll egy térfelen az ember, az nem olyan veszélyes. Csak valahogy nem lett a dologból komoly sportkarrier.
Vízilabdás városban jártam gimibe, de mivel úszni nem szeretek, ez a sport még csak meg sem fordult a fejemben. Nézni mondjuk imádom. A férfimeccseket…
Azt hiszem, focis tapasztalatomból ered az örök és soha nem múló labdaiszonyom, ami gimis koromban csúcsosodott ki a kosárlabdás tesiórákon, ahol én a dolgok biztonságosabb végét fogtam meg és általában a pálya labdától legtávolabbi pontján voltam megtalálható.
Ami miatt mindig büntetőköröket kellett futnom. A körök közben pedig rendszeresen megfogadtam magamban, hogy én ugyan soha nem fogok hosszú távot futni.
Később is voltak próbálkozásaim, de edzőteremben totál kényelmetlenül érzem magam, az alakformáló órákon büdös van, a zumbától meg szerintem nem lesz elég feszes a fenekem.

Amikor már egy ideje itt laktam, Pasival is összebútoroztam és megereszkedett a fenekem, rájöttem, hogy a helyzet tarthatatlan. Akkori főnököm maratonokat futott és mindig olyan lelkesen mesélt a futásról, hogy kedvet kaptam hozzá. Gondoltam, megpróbálom, az összes tinikori esküm ellenére. Ez volt 3 éve.
Kicsivel indítottam, 1 perc futás, egy perc séta. Nevetségesnek tűnt, úgy éreztem, hogy a program méltánytalan az én koromhoz és kondíciómhoz (megnőtt a hátsóm, de nem voltam kórosan túlsúlyos és alapvetően az volt a benyomásom, hogy sportos vagyok). És mégis boldog voltam, amikor egy pár hét kitartó munkája után már 5 (!) percet tudtam lefutni egy szuszra. Szörnyű, nem?
Az első évben egy pár munkatársammal edzettem munka után az ipari parkban. Annyira fanatikusan, hogy lesérült a bokám. Így az első versenyről le is csúsztam. Borzasztó volt kimenni és szurkolni a többieknek, miközben én csak sántikálni tudtam.
Utána, jópár hónap kihagyás után megint elkezdtem edzeni. Judit barátnőmmel. Az akkori 10 km-es verseny botrányosan rosszul ment. Megint pár hónap kihagyás. Én ilyen vagyok. Ha valami nem sikerül egyből, rögtön elmegy tőle a kedvem. Aztán, amikor már kidühöngtem magam, visszaoldalgok és megpróbálom megint.
Idén, egy barátnőm, akivel 3 éve együtt dolgoztunk és edzettünk, megint elkezdte piszkálni bennem a futás gondolatát.
Feliratkoztunk egy programba, aminek segítségével gyorsan, de leginkább sérülésmentesen pumpáltuk fel a kondinkat. Szombat kora reggel, koratavasztól. Amikor még havazott és fagyott. Hóban, fagyban, szélben, esőben. Igazi edzőkkel, igazi csapattal, igazi edzéseken. És mellette még egyszer-kétszer ketten. A házifeladatot futottuk.

Aztán véget ért a program, mi lakáseladtunk, házat vettünk, költöztünk. Ismét kimaradt egy-két hónap.
Végül azzal jött a barátnőm, hogy már benevezett bennünket egy versenyre. Nem volt visszaút. Mivel a csapatból kimaradtunk, ketten edzettünk tovább. Ismét fanatikusan. De nem sérültem le. Ő sem. Mentünk kánikulában, szélben esőben. Nem volt kibúvó, nem volt mentegetőzés. Ha megbeszéltük, menni kellett.

Két hónap alatt megdupláztuk a távokat. Az utóbbi időben hetente minimum 15, de inkább 25-30 km-t futottunk le. (Amin gyakorlottabb futó valószínűleg csak mosolyog magában, nekünk ez hatalmas eredmény).
Odáig fajult a dolog, hogy barátnőm őszinte, kitörő örömmel gratulált első, leesőfélben lévő lábkörmömhöz (elnézést a részletekért…), és irígykedve mondta, hogy én már igazi futóvá avanzsáltam ezáltal.

Szüleim nem értik, hogy miért kínzom magam a futással. Talán most majd megértik. Ez nem csak a futásról szól. Ez több annál. Bizonyítani. Magamnak. Nekik. Pasinak, aki zokszó nélkül tűri, hogy hetente legalább háromszor nem meleg vacsora várja itthon, sőt, neki kell főznie. Hogy, amikor hazaérek, még legalább egy fél óráig nem vagyok partiképes, mert igyekszem minél gyorsan zuhanyozni, hajat mosni, és csak az után tudok asztalhoz ülni, meghallgatni, hogy milyen volt a napja. A futás kikapcsol, maximálisan. Átsegített mindenféle testi és lelki problémán. Jól érzem magam a bőrömben. Egy jó kis futás után pedig teljesen felpörgök. És kíváncsi vagyok. Hogy mennyi van még bennem. Büszke vagyok arra, hogy bebizonyosodott, nem volt igaza a gyógytornásznak akkor, amikor első sérülésem után kijelentette, soha nem tudok majd 5 km-nél többet futni.

Vasárnap lefutottuk a távot, amire előzetes beleegyezésem nélkül neveztek be. Barátnőm szépen hozta a kitűzött idejét. Én is. És mégis csalódott voltam. Mert jobbat akarok, többet. És meg is fogom csinálni.
Három hét múlva újra van esélyem javítani az időmön.
És addig? Edzünk tovább. Esőben, hidegben, szélben.

Persze azon is elgondolkodtam, hogy most már különösebb probléma nélkül meg tudom tenni futva azt a távot, amit 14 és 18 éves korom között naponta tettem meg. Busszal. A gimibe, ahol annyiszor megfogadtam, hogy én soha nem fogok hosszú távot futni.

Íme hát, az örök tanulság: soha se mondd, hogy soha.